Hadi krónikák a Hétközség-fennsíkról – 2. rész
A Hétközség-fennsík első világháborús szerepét, eseményeit, helyszíneit, az ott harcoló magyar alakulatok haditetteit és a hadszíntér érdekességeit bemutató cikksorozat második része a régió rövid katonaföldrajzi leírásával folytatódik. A háborúk és a földrajzi tér összefüggéseivel foglalkozó tudományterület segítségével kirajzolódik, hogy miért volt mind olasz, mind osztrák‒magyar szempontból kulcsfontosságú a terület birtoklása, hogy milyen külső tényezők befolyásolták a hadműveletek előkészítését és végrehajtását.
A Hétközség-fennsík fogalmát többféle módon is magyarázhatjuk, attól függően, hogy földrajzi- vagy közigazgatási egységet, etnikai-történelmi régiót, vagy esetünkben, amikor hadműveleti területet értünk alatta. Nehezíti a dolgunkat, hogy a felsoroltak határai nem feltétlenül esnek egybe. Szűkebb értelemben véve, geográfiai megközelítésben a fennsík egy 560 km2 alapterületű, hegyekkel körbevett, átlagosan 1000-1200 m tengerszint feletti magasságban lévő, terephullámokkal és karszthátakkal, sziklaszirtekkel és szurdokokkal tagolt központi medence. Tágabb megközelítésben ehhez még hozzá szokták számítani a medencét övező hegyeket is, néhol egészen a folyókig nyúló hegylábakig, illetve azokat a határterületeket, amelyek hadi eseményei szorosan kötődtek a fennsíkon zajló harcokéhoz. Így nem meglepő, hogy a történeti leírásokban, a hivatalos hadi jelentésekben és a visszaemlékezésekben sem mindenki ugyanazt értette „Hétközség-fennsík” kifejezés alatt. Ezért nem követünk el túl nagy hibát, ha nagyvonalúan szabjuk meg a terület határait, miként a „Doberdó” esetében, amely mára az Isonzó-front teljes déli szakaszának a névadója lett.
Karsztos felszín és törpefenyők a fennsíkot északról uraló hegyekkel
(Fotó: Soós Péter)
A Hétközség-fennsík központi medencéje Asiagóval és a déli peremhegyekkel
(Fotó: Soós Péter)
A Hétközség-fennsík Észak-Olaszországban található, közigazgatásilag nagyobb részben Veneto tartomány Vicenza megyéjéhez, kisebbik részben pedig Trentino-Alto Adige autonóm régió Trento megyéjéhez tartozik. Nevét annak a hét településnek a szövetségéről kapta, amely önkormányzatiságának és közös tulajdongyakorlásának a gyökerei a 13. század közepéig nyúlnak vissza. Asiago, Conco–Lusiana, Enego, Roana, Rotzo, Gallio, és Fozza hivatalosan 1310-ben alapította meg önálló közösségét, amely kiváltságot 1405-ben a környéket birtokba vevő Velencei Köztársaság is elismert és csak I. Napóleon (1769-1821) 1807-ben kiadott rendelete szüntetett meg. A bécsi kongresszus 1815-ben Habsburg fennhatóság alá helyezte a területet, majd a porosz-osztrák-olasz háborút lezáró prágai békeszerződést (1866) követően a Hétközség-fennsík nagyobbik, délkeleti része az Olasz Királysághoz, míg kisebb, északnyugati része a hamarosan megszülető Osztrák–Magyar Monarchiához került. Az egykori államhatár napjainkban gyakorlatilag egybeesik a két olasz megye, Vicenza és Trento határával.
A Hétközség-fennsík címere
(Forrás: Wikipedia)
A Hétközség-fennsík a Déli-Mészkőalpok csoportjához tartozó Vicenzai Elő-Alpok hegyvonulatának egyik része. Legmagasabb pontja, egyben az egész vicenzai régió legmagasabb csúcsa a 2336 m magas Cima Dodici. A fennsíkot északról 2000 m magas peremhegyek határolják, ezek déli nyúlványai a legnagyobb településről elnevezett Asiagói-medencébe torkollnak. Ettől délre a terep ismét emelkedni kezd, míg az 1300-1500 m magasságot elérő, a Pó-síkság fölé bástyaszerűen magasodó déli peremhegy-csoport lankás domboldallá nem szelídül.
A Hétközség-fennsík magassági profilja a Borgo Valsugana–Asiago–Lugo di Vicenza vonalon
(Forrás: mapscaping.com)
Ammonitesz-lenyomat Hétközség-fennsík jellegzetes kőzetében, az „Asiago Rosso” márványban a Monte Fiorra vezető ösvénynél
(Fotó: Soós Péter)
A fennsíkot északról a Sugana-völgy (felső Brenta-völgy), keletről a Primolano és Bassano del Grappa közötti Brenta-szurdok, délről a venetói síkság, nyugatról a Lavarone-fennsík és az Astico folyó völgye keretezi. A Hétközség-fennsíkot több mély völgy és szakadék is keresztülszabdalja, ezek közül a legmarkánsabb az északról délkeleti irányba vezető, majd nyugatra kanyarodó, mintegy 16 km hosszú Assa-völgy (Val d’Assa). A hadieseményekben jelentős szerepet játszottak még a fennsíkról a Brenta folyó és a Monte Grappa felé nyíló, jól belátható és így a tüzérség által belőhető völgyek, például a Frenzella-szakadék és a Vecchia-völgy. A felszín a mészkőnek köszönhetően karsztos, víznyelőkkel, dolinákkal és barlangokkal szabdalt és tagolt.
A Val d’Assa, azaz az Assa-völgy és az Astico folyó völgyének találkozása Roi felől
(Fotó: Soós Péter)
A Hétközség-fennsík Olaszország egyik leghidegebb lakott régiója, fagyzugos völgyeiben, víznyelőiben a hőmérséklet télen a -35 fokot is elérheti. Az éves középhőmérséklet 7-8 °C körül alakul, a leghidegebb a január (-0,6 °C) a legmelegebb pedig a július (17,5 °C), a napi hőingadozás magas. A klímaváltozás előtt, a 20. század elején a hóolvadás még az alacsonyabban fekvő részeken is kitolódhatott április végére, az első fagyokra és a havazásra pedig már szeptemberben is lehetett számítani. Az 1916. évi tavaszi osztrák‒magyar támadás április 10-12-re kitűzött időpontját pont a frissen esett, a mozgást erősen akadályozó puha hó miatt kellett végül öt héttel eltolni.
Négyzetméterenként átlagosan 1460 mm csapadék hull a fennsíkra évente, hóból pedig 200 cm3. A hőmérsékleti különbségek miatt nyáron gyakoriak a heves zivatarok, télen pedig a jeges hózáporok. A bőséges csapadék ellenére a felszíni víz ritka, a karsztos kőzet miatt a források leginkább a hegyek lábainál törnek elő. Így a világháború során mindkét hadviselő fél számára problémát jelentett a fennsíkon harcolók vízellátása. Ráadásul nem csak az emberek és az állatok napi szükségletével kellett számolni, de víz kellett például a védművek betonozásához, a kötélpályákat, a légkalapácsok légsűrítőit és a reflektorokat működtető áramfejlesztőkhöz vagy éppen a géppuskák hűtéséhez. Így a természetes víznyerő helyek birtoklása óriási jelentőséggel bírt. Bár ezek ellátási képességét igyekeztek ciszternákkal, gyűjtőtartályokkal és vezetékhálózattal fokozni, a fennsík vízutánpótlását jórészt szállítással kellett kiegészíteni. A hordókba és tartályokba töltött vizet teherautón, szekéren, málhás állaton vagy drótkötélpályán juttatták fel 1000 m szintkülönbséget legyőzve, amely igazi logisztikai rémálom volt. Az olasz Mérnöki Hadtest (Arma del Genio) lenyűgöző teljesítményét dicséri az a vezetékrendszer, amely a Brenta-völgyében található Oliero-barlangtól (200 m) hét szivattyútelepen keresztül pumpálta a fennsíkra a vizet Col d’Astiagóig (1241 m).
Forrás 2000 m magasságban a Monte Ortigara keleti oldalában, az előtte lévő táblán Riccardo Grotto „Sebesültek menedéke” című verse olvasható
(Fotó: Soós Péter)
A Hétközség-fennsík növénytakarója gazdag, a terület 66%-át napjainkban erdők fedik, a karsztos, sziklás felszín kivételével a többit pedig leginkább alpesi rét és legelő. A gazdaság alapját így a kőfejtés mellett a havasi szarvasmarha- és juhlegeltetés, illetve a fakitermelés és a szénégetés jelentette. Az Asiagótól délre fekvő sűrű erdőségnek különösen nagy szerep jutott a hadműveletekben. Az 1917 novemberében indított osztrák‒magyar támadást követően itt, az Assa-völgyre és a déli peremhegyekre támaszkodva húzódott az olasz, illetve a francia és brit arcvonal. Az erdő nyújtotta természetes álcázást jól kihasználva 1918 januárjától ezen a szakaszon egy betonfedezékekből, löveg- és géppuskaállásokból, sziklába vájt harcárkokból, szögesdrót akadályokból álló, mélyen tagolt erődítési vonalat hoztak létre, amelyről az osztrák‒magyar hadvezetésnek gyakorlatilag nem volt ismerete. Ez súlyos hibának bizonyult az 1918. június 15-án indított „Radetzky” fedőnevű hadművelet tervezésekor. A lombkoronák nem csak az ellenséges állásokat és a mozgást leplezték, de a saját támadó csapatok nyomon követését és a tüzérségi találatok megfigyelését is megnehezítették.
A brit dél-staffordshire-i ezred (South Staffordshire Regiment) 9. zászlóaljának parancsnoki fedezéke a Monte Lemerle déli lejtőjén
(Fotó: Soós Péter)
A középső paleolitikum óta lakott fennsíkot a római uralom után egy régi germán nyelvjárást, a cimber nyelvet beszélő törzsek vették birtokba. Mind ők, mind a későbbi korok során Tirolból ide települt, főleg favágásból és alpesi pásztorkodásból élő német ajkúak nagy része a 20. századra elolaszosodott. Az intenzív harcok kezdetétől, 1916 májusától a háború dúlása elől szinte a teljes lakosság kitelepült, a lerombolt településekre visszatérők közül sokan inkább a kivándorlást választották. A Hétközség-fennsík lakossága 1911-ben még 37 000 fő volt, napjainkban ez a szám már csak 21 000 körül mozog.
A Hétközség-fennsík területi önállóságát és a cimber nyelv fennmaradását a gyér úthálózat is elősegítette. A déli határhegyek és a Folgaria-fennsík felől induló szekérutak kivételével szinte mindenütt csak keskeny és meredek hegyi ösvényeken és öszvérutakon, 600-1000 m szintkülönbséget megtéve lehetett megközelíteni a helyet. Az első világháború előtti évtizedekben megindult erődítési munkálatok komoly szállítási kapacitást igényeltek, ezért több utat is bővítettek, illetve újakat is létesítettek. Ezek közül a leghíresebb a Caldonazzót és a Lavarone-fennsíkot összekötő „Kaiserjägerstraße”, azaz a „császárvadászok útja”, amelyet 1911-ben a 2. és a 3. tiroli császárvadász ezred utászai építettek meg. 1918-ra a völgyek aljától a hegytetőkig gyakorlatilag már mindent összekötött a szekér- és öszvérutak, gyalogösvények hálózata, hogy katonával, utánpótlással és hadianyaggal táplálja a harcokat. Több ilyen, ma is jól használható útszakasz magyar utászok és árkászok keze munkáját dicséri.
Az 5./4. budapesti árkászszázad által épített hadiút Valle dei Ronchi és Malga Stenfle között
(Fotó: Soós Péter)
Már a 19. század végén felmerült az igény a fennsík és az Astico folyó völgyének vasúti összeköttetésére. Az előkészítést követően 1907-ben kezdődött el az építkezés, az első szerelvény 1910 februárjában indulhatott el Rochettéből Asiagóba. A keskeny nyomtávú, fogaskerekű gőzösnek a 21 km-es út alatt mintegy 800 m szintemelkedést kellett teljesítenie. A műszaki bravúrnak számító vasútvonalra nyolc alagutat, számos hajtűkanyart és hidat építettek. A fennsíkról márványt és fát szállító vasútnak köszönhetően a turizmus is elindulhatott. Az első világháború során az olasz hadviselő fél számára óriási előnyt jelentett ez a nagy teherbírású, kötött pályás közlekedési lehetőség, hiszen a kiváló belföldi vasúthálózatnak köszönhetően a hátországból zavartalan lehetett az olasz, brit és francia csapatok élelmezése és lőszerutánpótlása.
A magashegyekben vívott harcok támogatásának egyik leghatékonyabb eszköze a drótkötélpálya volt. Ez az anyagmozgatási megoldás minden időjárási körülmény között lehetővé tette a nagy szintkülönbségek gyors és biztonságos áthidalását. Bár az olasz fél is alkalmazta ezt a szállítási módot, az osztrák‒magyar oldalon egy egész kiterjedt rendszer állt szolgálatba. Az egyik leghosszabb és legösszetettebb drótkötélpálya az 500 m tengerszint feletti magasságban lévő Caldonazzóból induló, 9 átrakodó állomáson keresztül 25 km hosszan a 2129 m magasan lévő Corno di Campo Verdéig vezető pálya volt.
Osztrák‒magyar drótkötélpálya-hálózat a Hétközség-fennsík északi szektorában
(Forrás: HM HIM, Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár, Olasz állások Valstagna környékén. H IV d 682/12-12)
Összefoglalva az előzőekben leírtakat, a Hétközség-fennsík nem véletlenül került a leghevesebb harcok sűrűjébe. A két hadviselő ország találkozási pontján feküdt, szinte egyenlő, karnyújtásnyi távolságra a Brenner-hágó felől érkező vasútvonalig és Dél-Tirol központjáig, Trientig (Trento), illetve a Pó-síkság szélén lévő, a Milánó-Velence vasútvonal felett őrködő Vicenzáig. A Dél-Tirol területéről indított, vagy az oda irányuló támadást az erődök láncolatával védett, szűk átjárót biztosító, jól belátható és tűz alatt tartható Garda-tó partja, illetve az Adige és a Brenta folyók völgye helyett kézenfekvőnek tűnt a csapatok kibontakozására és fedett előremozgására alkalmasabb Folgaria–Lavarone–Hétközség-fennsíkokra tervezni. Azonban ehhez számos olyan nehezítő tényezőt is figyelembe kellett venni, mint a 2000 m magas északi peremhegyek leküzdése, az elégtelen úthálózat, a szélsőségekre hajlamos időjárás, vagy éppen a vízhiány. Ahogy az olaszok számára is kecsegtető volt a teljes fennsík birtokbavétele, és onnan a Sugana-völgy és az ottani vasútvonal felügyelete, végső soron az Adige völgye és a Brenner-hágó felé vezető út elérése, úgy az osztrák‒magyar hadvezetés is a Hétközség-fennsík néhány kilométer széles déli peremhegyeinek elfoglalásában, onnan pedig az észak-olasz síkságra való lejutásban látta a hadszíntér feletti uralom kulcsát.
A katonaföldrajzi adottságok, ahogy az lenni szokott, az egyik felet hol segítették, a másikat pedig hol akadályozták a tervek végrehajtásában. Így lehet, hogy az íróasztal mögött meghozott hadvezéri döntések papíron jól mutattak, a rendelkezésre álló erők elégségesnek látszottak, a valóságban a Hétközség-fennsík sokkal súlyosabb árat követelt a reméltnél.
Soós Péter katonaföldrajzi összefoglalóját követően a sorozat júliusban egy, a Hétközség-fennsíkon elsőként bevetett nehéztüzérségi eszköz történetével folytatódik blogunkon.