Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 41. rész

1919. február közepe-március: a petropavlovszki fogolytáborban tífuszjárvány tizedeli a legyengült foglyokat. A foglyok kénytelenek a halottak ruházatát használni a szibériai zord hideg ellen – vesztükre. A koporsó nélküli tömeges temetések egyre reményvesztettebbé, keserűbbé teszik Roóbékat. Próbálnak nyomást gyakorolni a külföldi konzulokra a hazaszállításukra. A hivatalos pénzforrások elapadnak, a nincstelenség kényszervállalkozásokra sarkallja a rabokat, a kétségbeesett kísérletek egy része csődbe megy, megjelenik a spekuláció, a megrendelésekért folyó harcban a bajtársiasság maradéka is eltűnik. A táborszemlélő orosz főtiszt zsolddal, normális élelmezéssel való cinikus hitegetése mellett a svéd delegált a vöröskeresztes segélyek megszűnésének veszélyével is szembesíti a foglyokat…

Febr. 18. Ma újra vittek a mi félbarakkunkból egyet a kórházba kiütéses tífusszal. Amint most kiderült, egy oly köpennyel takarózott, amellyel nemrég még egy kiütéses tífuszban meghalt önkéntes takarózott. A köpeny az Izsáké volt, aki azt kölcsönadta az említett önkéntes barátjának és miután ez meghalt, visszahozta a köpenyt és azzal takarta be a most megbetegedettet. E beteget Grosznak hívják, a tegnap előtt elvittet pedig Sakuteckynek. Ennyire nem vigyáznak az emberek.

Febr. 21. Két nap óta ismét iszonyú szél (burán) dühöngött. Ezt az időt a mieink és a szomszédos polgári menekültek felhasználták arra, hogy leszedjék az egész kerítést. Ha elrendelte volna az ember ezt, bizonyára nem sikerült volna oly gyorsan elvégezni e munkát. Igaz, hogy a szükség is hozzájárult, mert tüzelőfánk nem volt.

Viharban
(Forrás: https://www.instagram.com/p/CgVXk3grnAj/?igshid=MDJmNzVkMjY%3D&epik=dj0yJnU9ZkJrOWpEMDlrVVdUVXU1cmJNQjVlX0IxWWhxYnYwTmMmcD0wJm49ay1pQ1dScW8teEVuUHlYbkdtTUQxQSZ0PUFBQUFBR283NHJV – rblaserphotos)

Márc. 1. Ma újból vittek a mi félbarakkunkból egyet kiütéses tífusszal a kórházba és pedig ezúttal Borbélyt. Az elmúlt hó folyamán 105 haltak meg itt a táborban, ahol összesen kb. 5000-en vagyunk. Ma tömeges temetés volt és pedig kb. 80-at temettek el egyszerre egy közös sírba koporsó nélkül, mert nincs deszka. Így pusztulunk itt egymás után anélkül, hogy csak valami remény is volna arra nézve, hogy végre haza kerülhessünk.

Az Amerikai Vöröskereszt ún. Tífusz-vonata (Typhus Train / Great White Train), amely 1919. február 2-án Vlagyivosztokból indult útnak: a kórházszerelvény nyugat felé haladt, számos városban megállt, többek között Irkutszkban, Cseljabinszkban, Petropavlovszkban, Novonyikolajszkban, Tomszkban és Omszkban, hogy a katonaságot és a civileket tetvetlenítő fürdetéssel, gőzöléssel, hajnyírással, fertőtlenítéssel, gyógyszerrel, ruhaosztással kezelje. Naponta több, mint 900 embert láttak el. – A tífusz az egyik – ha nem éppen a legnagyobb – egészségügyi problémát jelentette az orosz polgárháború idején. A diagnózis két hasonló betegségre utalhatott. Az első a kiütéses tífusz: a Rickettsia prowazeki baktérium okozta, gyengeséggel és testszerte kiütésekkel járó akut fertőzés. Halálozási aránya kezelés nélkül akár 40% is lehetett. A második, a visszatérő tífusz vagy relapszusos láz, amelyet a Borrelia recurrentis baktérium okoz, hirtelen lázrohamokkal és normál testhőmérsékletű időszakok váltakozásával járó betegség. Halálozási aránya elérhette a 70%-ot. A közös terjesztő (ruhatetű), a hasonló tünetek, a zsúfoltság és az éhínség miatt a korabeli orvosok a két kórokozót még nem különítették el, és mindkét kórképet tífusznak nevezték.
(Forrás: https://sites.bu.edu/revolutionaryrussia/files/2013/09/The-Great-White.pdf )

Márc. 4. Tegnap este az itteni dán képviselőtől a következő levelet kaptuk:

Petropavlovszk 3 März 1919.

Evacuation der Kriegsgefangenen, in erster Linie Invalide!

Da uns von allen Seiten diesbezügliche Anfragen zugehen, erlauben wir uns Sie in Folgendem kurz über den augenblicklichen Stand dieser ganzen Angelegenheit zu informieren. Die russischen Behörden sind im Prinzip mit der Heimreise der Kriegsgefangenen einverstanden, ebenso die hiesigen Organe der Alliierten scheinen nichts einzuwenden zu haben und infolgedessen dürfte auch auf der Friedenskonferenz, vor deren Forum diese Angelegenheit gehört, ein günstiger Bescheid zu erwarten sein. Grössere Schwierigkeiten bieten anscheinend die technische Ausführung des Heimtransportes. Der Weg über Osten kann kaum in Frage kommen, erstens wegen der Transportschwierigkeiten auf den sibirischen Bahnen und zweitens wegen Tonnagemangels. Ein Abtransport nach dem Westen oder Süden (Kaspisches Meer) ist vor der Hand sowohl aus technischen, wie aus politischen Gründen ausgeschlossen. Die Verkehrswege sind zerstört und die Lebensmittel erschöpft. Es kommen zwar russische Gefangene aus Deutschland auf diesem Wege durch, aber wir wissen nicht, wie viele unterwegs vor Hunger und Entbehrungen, Krankheiten u. s. w. sterben auf jeden der glücklich durchkommt. Und dabei sind diese schliesslich im eigenen Lande, während aus der Gefangenschaft zurückkehrende Untertanen der Zentral Mächte sind im Auslande und wohl auch häufig unter einer recht feindseligen Bevölkerung befinden würden. Ausserdem werden die Alliierten es nicht erlauben, dass ein Abtransport auf diesem Wege erfolgt, damit die Kriegsgefangenen nicht in Berührung mit bolschewistischen Truppen kommen. Augenblicklich scheint ein Projekt, die Invaliden durch das nördliche Eismeer abzutransportieren, die grösste Aussicht auf Erfolg zu bieten. Die Frage muss aber reiflich studiert werden und wir müssen besonders hervorheben, dass noch absolut nichts bestimmt ist. Andererseits möchten wir aber auch nicht, dass die Gefangenen unter dem Eindruck stünden, dass sie ganz vergessen wären oder dass gar nichts für sie geschehe. Wir werden Sie weiter über alles Wichtige auf dem Laufenden zu halten suchen. Hochachtungsvoll

Schwedisches Rotes Kreuz, Abteilung Petropawlowsk, Borneleidt m. p.

Petropavlovszk, 1919. március 3. A hadifoglyok evakuálása, elsősorban a rokkantaké! Mivel minden oldalról érkeznek hozzánk erre vonatkozó megkeresések, engedtessék meg nekünk, hogy az alábbiakban röviden tájékoztassuk Önöket az ügy jelenlegi állásáról. Az orosz hatóságok elviekben egyetértenek a hadifoglyok hazatérésével, a szövetségesek helyi szerveinek sincs látszólag kifogásuk ez ellen, és ebből kifolyólag a békekonferenciától is kedvező döntés várható, amelynek fóruma elé tartozik ez az ügy. Nagyobb nehézséget jelent látszólag a hazaszállítás technikai kivitelezése. A kelet felé vezető út aligha jöhet szóba, egyrészt a szibériai vasutak szállítási nehézségei, másrészt a tonnakapacitás hiánya miatt. A nyugati vagy déli (Kaspi-tenger) irányú elszállítás technikai és politikai okokból egyelőre egyaránt ki van zárva. A közlekedési utak elpusztultak, az élelmiszerkészletek kimerültek. Bár Németországból érkeznek orosz foglyok ezen az úton, de nem tudjuk, hányan halnak meg útközben éhség, nélkülözés, betegségek stb. miatt, minden egyes szerencsésen hazajutóra vetítve. És ráadásul ők végül is a saját országukban vannak, míg a fogságból hazatérő központi hatalmakbeli állampolgárok külföldön, és valószínűleg gyakran igen ellenséges lakosság körében találnák magukat. Emellett a szövetségesek nem fogják megengedni, hogy a szállítás ezen az úton történjen, nehogy a hadifoglyok érintkezésbe kerüljenek a bolsevik csapatokkal. Jelenleg egy olyan tervezet látszik a legnagyobb sikerrel kecsegtetni, amely a rokkantakat az Északi-Jeges-tengeren keresztül szállítaná el. A kérdést azonban alaposan tanulmányozni kell, és külön hangsúlyoznunk kell, hogy még abszolút semmi sincs eldöntve. Másrészről viszont azt sem szeretnénk, ha a foglyokban az a benyomás alakulna ki, hogy teljesen megfeledkeztek róluk, vagy hogy egyáltalán semmi sem történik az érdekükben. A továbbiakban is tájékoztatni fogjuk Önöket minden fontos fejleményről. A továbbiakban is igyekszünk Önöknek beszámolni minden fontos fejleményről. Kiváló tisztelettel, Svéd Vöröskereszt, Petropavlovszki Osztály, Borneleidt s. k.

Ilyen vigasztaló sorokat kapunk 4 évi hadifogság után a mi ügyeink képviselőjétől. Amikor tegnap hallottam fölolvasni e sorokat, iszonyúan elkeseredtem, most azonban, hogy gondosabban elolvastam, megnyugodtam, mert azt látom, hogy ily ostobaságokat csak a dán vöröskereszt itteni képviselője írhatott és ennélfogva ez még nem igen mérvadó. Mintha csak e levél meg akarná akadályozni ama akciónkat, mely nehány nap óta körünkben megindult. Már nehány hét előtt az én javaslatomra írtunk Omszkba a dán vöröskereszthez, megkérdezvén őket arra nézve, hogy mi történik hazaszállításunk érdekében, miután az oroszok teljes vasúti szállítmányokat képezve nap nap után jönnek haza ide Szibériába. Ennek folytatásaképpen most pedig folyamatban van egy nagyobb szabású akció, amennyiben hosszú memorandumban akarjuk a külföldi konzulok tudására hozni bajainkat. Mintha csak e mozgalmunkról szerzett volna tudomást a dánunk és meg akart előzni. Az sincs azonban kizárva, hogy törzstisztjeink is közrejátszottak itt, mert az invalidusokra való hivatkozás nagyon is őrájuk vall. Ezek szerint tehát egészséges embernek egyáltalában nem is lehet reménye ahhoz, hogy belátható időn belül haza kerüljön, legfeljebb 1-2 invalidus mehetne haza meghalni. Úgy látszik, hogy a nyomorúságnak is meg van a határa. Végtelen sokat elbír az ember, de egy bizonyos ponton túl mintha ennek is vége szakadna. Azt hiszem, már nagyon is közel jutottunk e ponthoz, oly nagyfokú elkeseredés vett erőt mindnyájunkon, mint még soha. 4 éve vagyunk már hadifogságban, de ily sötétnek még sohasem láttuk helyzetünket. Az orosz még a decemberi fizetést sem adta ki és minden jel arra mutat, hogy többé már nem is fizet. Most febr. 7-8-ika óta legalább valami élelmezést ad, de addig még ezt sem adta. A vöröskereszt is rendetlenül fizet így pl. a február havi segélyt még eddig nem kaptuk meg. Nagyon sokan közülünk már foglalkozás után néztek. Vannak, akik bocskort, szandált készítenek, mások bőrből pénztárcákat csinálnak, avagy sapkát varrnak, mások viszont krétából fogport gyártanak és így tovább. Magam is készülök többekkel együtt valamibe fogni, de egyelőre még csak informálódunk. Két tervvel foglalkozunk ez idő szerint; az egyik fésűkészítés volna, a másik pedig cipőtalpaláshoz való faszög. Miután már csaknem mindenki eladta mindazt, ami eladhatója csak volt, hogy megéljünk; más keresetforráshoz kellett fordulni. Ez már igazán a nyomorúság legnagyobb foka. És emellett nincs semmi reményünk a hazamenetelhez. El vagyunk teljesen hagyatva. Nem hiszem, hogy hozzátartozóinkon kívül mások otthon valami nagyon törődnének velünk. Úgy látszik, hogy nemcsak a breszti béke után nem tartotta a kormányunk célszerűnek a haza szállíttatásunkat, hanem most is félnek tőlünk, mint a pestistől. Nagy lelkiismeretlenség ez a játékuk, mert közben folyton sokan és sokan pusztulnak és szaporodik az árvák száma otthon. És kik szenvednek? Kik pusztulnak? Azok, akik tisztességes, becsületes emberek maradtak mindvégig, akik nem léptek be sem a vörösökhöz, sem a csehekhez, hanem kitartottak mindvégig mindenféle kínzás dacára kötelességük mellett. Igazán nagyon szomorú tapasztalatokat meríthet mindebből az ember.

Márc. 7. A fentemlített akcióból kifolyólag elkészültek a dán, svéd és svájci konzulátusokhoz beadandó iratok. Ma lettek aláírva és alkalmilag el fognak küldetni rendeltetési helyeikre. A közösség nevében minden egyes rangból többen írták alá a beadványokat. Magam is szerepelek ez aláírók között.

Az 1920-as évekből származó szovjet egészségügyi és politikai plakát, Mihail Mihajlovics Cseremnih (1890–1962) szovjet-orosz grafikus és Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij (1893–1930) szovjet-orosz költő, plakátművész közös alkotása a katonai-politikai győzelmet és a közegészségügyi túlélést egyetlen, közös narratívába mossa össze. „A Vörös Hadsereg szétzúzta a fehérgárdista parazitákat – Jugyenyicset, Gyenikint, Kolcsakot. Új csapás zúdult rá: a tífuszos tetű. Elvtársak! Harcoljatok a fertőzés ellen! Pusztítsátok a tetveket!” (КРАСНАЯ АРМИЯ РАЗДАВИЛА БЕЛОГВАРДЕЙСКИХ ПАРАЗИТОВ – ЮДЕНИЧА, ДЕНИКИНА, КОЛЧАКА. НОВАЯ БЕДА НАДВИНУЛАСЬ НА НЕЕ – ТИФОЗНАЯ ВОШЬ. ТОВАРИЩИ! БОРИТЕСЬ С ЗАРАЗОЙ! УНИЧТОЖАЙТЕ ВОШЬ!)A plakát alsó harmada egy didaktikus, képregényszerű útmutató arról, hogyan kell felvenni a harcot a fertőzéssel.
(Forrás: https://revolutionsnewsstand.com/wp-content/uploads/2023/03/1418211384_c726-480×750-1.jpg )

Márc. 9. Ez éjjel meghalt kiütéses tífuszban Borbély. Az amerikai konzulhoz juttatandó beadványunkat átadtuk az itteni városi kórházban levő amerikai orvosnak, ki megígérte, hogy azt továbbítani fogja. A svéd vöröskereszt túloldali feliratára szintén felelünk és a válaszunkat az amerikai konzulhoz is eljuttattuk.

Dr. Henry Ware Newman (1878–1962), amerikai orvos és sebész, a petropavlovszki kórház megalapítója. – Az oroszországi polgárháború idején, 1918 és 1920 között az Amerikai Vöröskereszt Szibériai Bizottsága (American Red Cross Siberian Commission, ARC SC) humanitárius és egészségügyi missziót tartott fenn a 4100 mérföldnyi transzszibériai vasútvonal mentén Vlagyivosztoktól Omszkig a járványok és a polgárháborús sebesültek ellátására. Petropavlovszkban kifejezetten egy amerikaiak által alapított és felszerelt vöröskeresztes kórházi részleg működött, amelyet az amerikai levéltári források szerint dr. Henry Ware Newman hozott létre és vezetett.
(Forrás: https://itoldya420.getarchive.net/amp/media/dr-henry-ware-newman-who-established-the-petropavlovsk-hospital-bd8653 )

Márc. 15. Ma a következő hír jelent meg egy újságban: Omszkból jelentik nekünk, hogy miután a hadifoglyok helyzete nagyon nyomorúságos és közöttük a halálozás az éhség és hideg folytán nagyon nagy, a szibériai kormány azzal a kéréssel fordult az entent itteni képviselőihez, hogy tegyék lehetővé a német és osztrák-magyar hadifoglyoknak Vladivosztokon át a vízen való haza szállítását. Miután a sok csalódás után már remélni alig tudunk, e hír sem keltett fel bennünk semmi reményt, de mégis legalább foglalkoznak e kérdéssel. Ebből is láthatjuk, hogy elvitathatatlan tény az, hogy az entent mindent elkövetett, hogy a mi haza szállításunkat megakadályozza és ez neki sikerült is.

Márc. 19. Ennél szomorúbb névnapot is csak most 4 éve éltem meg. (Prz. kitörés)

Márc. 26. Az oroszoktól még a dec. fizetést sem kaptuk meg és a dán is nagyon késedelmesen fizet, amennyiben a febr. hóra vonatkozó segélyt csak márc. 15-ikén fizette ki. Azonkívül eladtuk már úgyszólván mindazt, amit eladhattunk, ha tehát meg akarunk élni, úgy magunknak kell gondoskodnunk magunkról. Ezért van az, hogy napról napra mindjobban terjed közöttünk a munka. Mindenki lázas sietséggel igyekszik valaminek az előállítása által valami pénzhez jutni. Természetes ennélfogva, hogy ily körülmények között sokszor aztán nagyon is csúnya dolgok állanak elő. Az egyik a patak partján található fehér agyagból csinál fogport, természetes kudarccal, mert hisz csakhamar felismerik annak hasznavehetetlenségét; a másik meg egy nagyobb rendeléshez jutván valamiből, kiadja alvállalatba a munkát társainak és ily módon igyekszik társai munkájából magának zsíros üzletet csinálni. A harmadik meg, látván társát bemenni a városba, hogy az általa készített 4 sapka közül kettőt mintának bevive ott rendelést szerezzen további munkára, magához veszi sietve az itt hagyott 2 rosszabbul sikerült sapkát, bemegy szintén a városba és miután sikerült megelőznie barátját, megköti az üzletet egy bizonyos számú sapkára és azután hazatér. A sapkák készítője ellenben természetesen ezek után már nem csinálhatott többé üzletet, hanem szomorúan hazatért. Itt barátja azzal az ajánlattal fogadja, hogy miután neki van rendelése annyi és annyi sapkára, ő hajlandó kiadni neki a sapkák készítését alvállalatba. Ilyen és ehhez hasonló dolgok napirenden vannak és az ily csúnya dolgokban persze megint csak a zsidók járnak elől, mert hisz az üzletlebonyolítók csaknem mindig ők.

Mi is összeálltunk hatan és pedig Schätz Antal, mérnök vállalkozó, dr. Fülöp Dezső ügyvéd, Piller István főhadnagy, Szabó Sándor szolgabíró, Nagy László kántortanító és jómagam, hogy valami módon valami pénzhez jussunk. Először faszöget akartunk csinálni, de látva a nagy konkurenciát, lemondtunk róla és berendezkedtünk kapocs, biztosító- és hajtű, valamint ecset és tollszár gyártásra. Mielőtt azonban a piacra vittük volna portékánkat, máris megelőzött egy másik társaság és amikor a mi utazónk a szépen elkészített mintagyűjteménnyel elment a városba üzletet kötni, már is el voltak foglalva a jobb helyek és ő szomorúan, hosszú orral tért vissza egyáltalán nem hozva semmi rendelést. Tegnap aztán feldolgoztuk a készleten levő drótunkat és most legfeljebb még az a reményünk lehet, hogy talán még a biztositótűkkel tudunk valami üzletet csinálni, hogy legalább a szerszámokba befektetett tőkénket kihozzuk (kb. 40 rubel). A biztosítótűknél ugyanis nem vagyunk árhoz sem kötve, mert azokat nem gyártja a konkurens cég. Emellett máris valami új iparág után nézünk és marhaszarvakból gombokat próbálunk csinálni, mert az volna talán egy oly portéka, melynél nem találkozunk konkurenciával, amellyel való versengés nem nekünk való.

Marhacsontból készült gombok
(Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=DsnZE73A-FE)

Igazán nem kedvtelésből dolgozom az orosznak, mert hisz annyira utálom, hogy már azért sem csinálnék neki semmit sem, de hát úgy érzem, hogy napról napra jobban késztet a szükség valami pénzszerzésre. Kölcsön után is nézek, de hát az is egyrészt bizonytalan, másrészt meg az adósságcsinálást sem szeretném a legszükségesebben felül vinni. Hogy mily nyomorban vagyok, naponkint bizony sokszor érzem. Ha a süteményárus végig megy a barakkunkon mondhatom, hogy bizony nagyon nehezemre esik nem venni valamit, mikor oly nagyon vágyódom már valami sütemény után és mégsem veszek, mert úgy érzem, hogy ez idő szerint nem telik reá. De hát ez még nem is a legnagyobb baj, sokkal kellemetlenebb az, hogy még a kenyérből sem merek a kedvem szerint enni, mert egy kis kenyér ára már most 7 rubel és amit az oroszoktól kapunk, az a mostani jó étvágyamnál igazán csak jó beosztással elégséges. Ez már aztán igazán rosszul esik, amikor a kenyérrel is takarékoskodni kell, hej, pedig sokszor nagyon éhes vagyok. Föl is tettem magamban, hogy ha létrejön a kölcsönüzlet és lehet nagyobb összeget felvennem, úgy föl is veszem, mert hisz egészségemet csak a megfelelő táplálkozással tudom fenntartani főleg most, amikor oly sok a beteg táborunkban. A legénység között százával fekszenek lázban, betegen. És segítség nincs semmi. Jelenleg épp itt van a városban egy svéd, akinek eddig nem lehetett ugyan még bejönni a táborba, mert az orosz mindig valami formahibát talál az ő írásbeli engedélyén, mely pedig a had- és belügyminisztertől van kiállítva. Ettől a svédtől bizony szintén a legszomorúbb híreket tudtuk meg. Azt mondja, hogy nincs kizárva, hogy a vöröskeresztes segély is el fog maradni idővel, mert ők is kölcsönből szerzik be az ehhez szükséges pénzt és ennélfogva könnyen lehetséges, hogy egy szép napon nem kapnak több pénzt majd kölcsön és akkor nem is adhatnak nekünk sem. A hazamenetelünket is őszerinte csak az entent itteni képviselői akadályozzák meg és pedig főleg az angol és a francia. Csupán az amerikai és japántól remélhetnénk valami segítséget, de persze azt is csak a béke megkötése után, mert mindaddig őszerinte szó sem lehet a hazamenetelünkről. Az sem baj, ha addig elpusztulunk itt mindnyájan. Tegnap előtt itt járt egy orosz generális. Jellemzésül csak annyit mondok róla, hogy amikor megmutattuk neki a sok marhafejet, tüdőt és gégét, amit hús fejében az oroszoktól kapunk, azt felelte, hogy mindebből nagyszerű levest lehet készíteni és amikor a fizetésünket sürgettük, azt felelte, hogy tyeper gyengi jeszt, de hogy kinek a pénze, már azt sem tette hozzá. Ily nyomorult feletet kap az ember akkor, amikor lefesti a helyzetünket, amelyből igazán már alig van egy lépés a sírba. És mindez történik akkor, amikor hónapok óta értekeznek örök békéről, humanizmusról stb. Kiveszett már teljesen az emberekből az őszinteség és a legcsúnyább önző érdek nem átall a szájába venni oly jelszavakat, amelyeknek a sorsuk talán bizony csak az, hogy mocskos célokra felhasználva bemocskoltassanak.