Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 44. rész
1919 júliusának végén Petropavlovszk hadifogolytáborában Roóbék helyzete kilátástalan. A járványok, az embertelen bánásmód, a túlzsúfoltság, az éjszakákat megkeserítő bolhainvázió mellett a fehérgárdista csapatok keleti visszavonulása miatt a tábor még zsúfoltabbá válik, az evakuált foglyokkal, vörösökkel és nőkkel 5–6000 főre duzzad. A rubel devalválódik, ráadásul a táborvezetés fegyveres erővel kobozza el a hadifogoly tisztek munkával megkeresett pénzét is. Az anyaországi támogatás hiányában a Vöröskereszt már nem tudott segélyt fizetni, képviselőik jelenléte csupán a táborvezetés erőszakosságát fékezi. Paradox módon a hadifoglyok a bolsevik Vörös Hadsereg megérkezésétől várják a megváltást, a hazaszállítást, miközben rettegnek a Szibéria belsejébe indított téli gyalogmenettől…
Az oroszoktól ez évben mindössze 90 rubelt kaptam és pedig május havában az év első 4 hónapjára, miután a többit levonták a kiadott élelmi cikkekre. Május óta meg egyáltalán nem kaptunk semmit sem, kivéve a rendes legénységi faszolást. Miután pedig még a legszerényebb étkezéshez is legalább 50 rubelt kell pótolnunk havonta és azon kívül is kell még legalább egy kis vaj vagy sajt, dohány stb. kénytelenek vagyunk a saját munkánkkal segíteni magunkon. Most, hogy az oroszok maguk is tudták, hogy hónapok óta dolgozunk és e munkára szinte rákényszerítettek bennünket, akkor jönnek ide egyszerűen elrabolni mindazt, amit két kezünk munkájával kerestünk. Ez már mégis csak hallatlan gazság. És mindezek után megjelent ma egy orosz tábor-parancs, mely intézkedik a további munkákra nézve, amihez mindezek után nem igen van kedvünk. Épp most, mikor e sorokat írom, itt jár nehány amerikai, akiknek épp elmondják a történteket, hogy lássák, hol is vannak és kiket támogatnak. Az ily látogatások különben csak azt a benyomást teszik ránk, mintha csak az állatkertbe jönnének látogatóba. Végül csak még azt jegyzem meg, hogy mennyiben különbözik a mienktől azon hadifoglyok sorsa, akik japán őrizet alá kerültek. Épp tegnap olvastak fel 2 levelet és pedig az egyiket Krasznoja-Recskáról (Chabarovszk mellett) és a másikat Perveje Recskáról. Mindkettőben azt írják, hogy ők 48 yent kapnak havonta, ami a mostani kurzus mellett (1 yen = 22 rubel) kb. 1000 rubelnek felel meg. Egyesek tehát ennyit kapnak akkor, amikor mi nem csak hogy semmit sem kapunk, de még a saját keresetünket is elrabolják. Az egyik levél szerint küldtek is nekünk pénzt és egy waggon élelmet, amit persze mi bizonyára sohasem fogunk megkapni. A tegnapihoz hasonló látogatásokra különben, nézetem szerint, a jövőben is el kell készülve lennünk még, mert ha ők kénytelenek lesznek innen is tovább hátra vonulni és bennünket esetleg itt hagyni, úgy még többször is ki fognak rabolni. De hisz mindezt nem bánnám, ha csak ily módon legalább abba a helyzetbe kerülhetnénk, hogy haza kerülhessünk, ha a vörösök kezébe jutunk. Visszavonuló tréneket már most is látni itt, noha az újság-jelentések szerint a harcok még kb. 500 km-re folynak innen. Ma a pénzünket dugdossuk, amennyire lehet. D. u. 4 óra tájban ismét megjelent a tegnap itt volt orosz kapitány egy kisebb fegyveres kísérettel, hogy beszedje mindazoktól a pénzt, akik tegnap bejelentették, hogy nekik 200 rubelen felül vagy ennyi pénzük van és akiktől e többletet nem szedték el, hanem csupán egy névjegyzékbe foglalták a bemondott összeget. Amint azonban ezek összegyűltek az irodában és épphogy megkezdték a pénz elszedését, egyszerre csak megjelenik ott Borneleidt a volt dán vörös keresztes képviselőnk, ki ugyan júl. elseje óta lemondott ez állásról, de akit mindennek dacára értesítették ma a tegnap itt történtekről és aki e hírre jött ide. Ennek a megjelenése úgy látszik zavarba hozta az orosz tiszteket, mert csakhamar kijelentették, hogy csak az 1000 rubelen felüli összeget szedik el és ily módon azok, akiktől eddig még nem szedték el a pénzeket, legalább is egyelőre jól jártak. A minimális összeg e többszörös változtatása már magában véve is elég gyanússá teszi az egész eljárást. Mintha csak tényleg a saját zsebükre dolgoznának és útiköltséget gyűjtenének. Talán az arany is ezért kellene nekik.
Aug. 1. A mai napig a halottak száma ez évben 1108. Itt a vörösök nincsenek beszámítva.
„A tömegsír Petropavlovszkban, 1919. március 1.” – Karl Drexel (1872–1954) a cs. és kir. 2. tiroli császárvadász ezred tábori lelkészeként 1914 szeptemberében esett orosz fogságba Galíciában, 1920 novemberében tért haza. A két világháború közötti Ausztria kiemelkedő keresztényszocialista politikusa, parlamenti képviselője, majd az Osztrák Szövetségi Statisztikai Hivatal elnöke is volt, kétszer terjesztették fel béke-Nobel-díjra. Feldkurat in Sibirien 1914–1920 (Tábori lelkész Szibériában 1914–1920) című, 1949-ben, Innsbruckban megjelent műve a szibériai fogság egyik legalaposabb, dokumentarista értékű visszaemlékezése. Fogsága alatt is végezte lelkészi hivatását – például temetett.
(Forrás: https://books.google.hu/books/about/Feldkurat_in_Sibirien_1914_1920.html?id=hicyAQAAIAAJ&redir_esc=y )
„1918 karácsonya Petropavlovszkban” – Karl Drexel tábori lelkész katonákat áldoztat a legénységi barakkok egyikében.
(Forrás: https://books.google.hu/books/about/Feldkurat_in_Sibirien_1914_1920.html?id=hicyAQAAIAAJ&redir_esc=y )
Aug. 6. Egy az omszki dán vörös kereszttől ma ide érkezett levél szerint többé nem számíthatunk vörös keresztes segélyre sem, miután a mi országaink 1918. nov. óta nem küldenek több pénzt a dán vörös keresztnek. A jó Isten tudja, mi lesz a jövőben mi velünk. Én már most csak attól remélnék még valamit, ha a visszavonuláskor legalább itt hagynának bennünket és a vörösek kezébe kerülnénk. Utoljára jún. hóra kaptunk még 50 rubel vörös keresztes segélyt. Sok nyomorúságunk mellett még a bolhák is nagyon megkínoznak és elrontják az éjjeleinket. Minden reggel és este kifogdossuk őket az ágyunkból és mégis 1-1 ily fogásnál mindig 20-30, sőt néha még 40-t is sikerül elpusztítani. A nagy ujjam körme egész vörös szokott lenni 1-1 ily mészárlás után.
Aug. 8. Tegnap itt járt a legújabb dán képviselőnk, ki Cseljabinszk-ből menekülvén, itt megállott és átvette itteni képviseletünket. Nagyon erélyes embernek mutatkozott és azt mondta, hogy amennyiben a vörösök veszélyeztetnék az itteni várost, úgy ő azt hiszi, hogy elszállítanak bennünket innen.
Alf Harald Brun (1866–1932) dán tüzérszázados. Turkesztáni tevékenységét magyar részről 1926-ban a III. osztályú Magyar Érdemkereszt adományozásával ismerték el.
(Forrás: Brun, Alf Harald: Troublous Times: Experiences in Bolshevik Russia and Turkestan. London, 1931.)
Csak gyalog ne vigyenek, mert az végzetes csapás volna reánk nézve, amennyiben most a közeledő tél előtt el kellene hagynunk a podgyászunkat. Ezzel szemben ma az orosz a fizetésre nézve tett egy elég kedvező nyilatkozatot, csak igaz is legyen aztán. E szerint febr. 1-től visszamenőleg 100 rubelt kell kapnunk az orosztól havonta és ebből levonandó a természetbeni faszolás egészen aug. 1-ig. Aug. 1-től kezdve pedig jár havonta 100 rubel és azonkívül a faszolás, ami többé le nem vonandó. (A faszolás havonta állítólag ez idő szerint 60-80 rubelt tesz ki.)
Aug. 14. A vörösek tovább nyomulnak előre, a legutóbbi újsághírek szerint a fehérek a Tobol folyó vonalára húzódtak vissza. Itt a táborban az izgatottság napról napra nagyobb lesz, mert látjuk ugyan a bizonytalan jövőt, de nem tudjuk, mit hoz magával. Egész nap figyeljük a Kurgánból és Iszimből idevezető utakat, mert csaknem minden nap látni rajta vagy menekülő oroszokat hosszú kocsisorokban vagy katonai trént vagy visszavonuló lovasságot vagy gyalogságot. Tegnap pl. jött is katonaság gyalog Kurgan felől, másrészt ment is Isim felé. Túl az Isim folyón a bőrgyár közelében táborozik egy csomó menekült, kiknek száma, úgy látszik, még folyton szaporodik, egész nagy területeket lepnek el és várják bizonyára szintén a jobb szerencsét. Hogy tulajdonképen mit remélnek, elképzelni is bajos, mert hogy vasúton nem viszik őket innen tovább, az bizonyos, ha meg kocsikkal folytatják útjukat, úgy állandó nyomor vár reájuk. Ha meg tovább vizsgáljuk az előttünk levő terepet, úgy a szemünkbe tűnik még egy kis erdő szélén kb. 30 katona-sátor, amelyekben – úgy látszik – valami fő-őrs vagy útőrség tanyázik, azonkívül ott legel vagy 1000 ló, melyeket katonák őriznek. Mihelyt az utakon 1-1 nagyobb porfelhő mutatkozik, már is kíváncsi a hadifogoly és ott lesi a kerítés mellett, hogy mi is fog ebből kibontakozni. 2-3 nap előtt 3 légi járművet is láttunk, persze még csak fehéret. Itt benn a táborban pedig folyton szaporodunk, amennyiben már Zlato-Uszt-ból és Cseljabinszkból is elhoztak egy csomó hadifoglyot és vöröset, azonkívül tegnap rabokat is hoztak, közöttük nőket is (kb. 10-15.) Ez utóbbiakat bizonyára valami kiürített börtönből hozták. Azonkívül kocsikon még egy csomó beteget is hoztak úgy, hogy már meg is telt a táborunk, lehetünk vagy 5.000-6.000 vörös, rab, hadifogoly és több efféle népség.
A transzszibériai vasútvonal mentén fekvő főbb helységek, hadifogolytáborral. Térkép-részlet a svéd ápolónő és emberjogi aktivista, Elsa Brändström (1888–1948): Unter Kriegsgefangenen in Rußland und Sibirien 1914‒1920 c. művéből
(Forrás: https://goobi-viewer.univie.ac.at/viewer/image/AC05762897/134/LOG_0052/ )
Hogy már most mi lesz velünk, találgatjuk, de nem tudjuk. Ha elvisznek keletre, úgy nézetem szerint, csak gyalog vihetnek és akkor nagy nyomor vár reánk, ha meg itt hagynak, amit a magam részéről mégis csak inkább várnék, úgy szintén egy bizonytalan jövő előtt állunk, de mégis csak volna reményünk, hogy esetleg haza kerülhessünk. E sötét további bizonytalanság és az esetleges remény az, ami tulajdonképen izgat most bennünket. Attól tartok, hogy mégis csak útnak fognak bennünket indítani kelet felé, miután ez ellen szól igazán a józan ész. A városban sok a katonaság, a lakosság egy része elmenekült minden munka a bizonytalanság folytán pang.
Aug. 18. Hétfő. Elérkezett a döntő hét. Becslésem szerint e hét végén a vörös hadsereg itt van Petropavloszkban. Ha tehát el akarnak vinni, úgy e napokban kell, hogy útnak indítsanak bennünket. Nem is jó arra gondolni, hogy mi vár reánk akkor. Tegnap itt járt a dán képviselőnk és azt mondta, hogy vagy mint tegnap, vagy ma fognak a városban határozni afölött, hogy elvigyenek-e bennünket vagy sem. A nézetek ez irányban állítólag megoszlanak. Én mégis nagyon tartok tőle, hogy elvisznek éspedig gyalog. Ez nemcsak teljes leégés volna, hanem még ennél is sokkal súlyosabb, mert Omszkban a menekülök száma már még nagyobb lesz és akkor kell, hogy a legnagyobb nyomor következzék be úgy élelmezés, mint egészség dolgában. A várost már nehány nap óta ürítik. Az összes utakon nagy a forgalom, jön-megy a sok kocsi, melyek közé néha gyalogság, tüzérség, avagy lovasság is vegyül. A folyó partján levő rétről tegnap elvitték a sok lovat. Most reggel azt beszélik, hogy a vörösek 83 versztnyire lennének innen. Ez azonban még nem igen hihető.
Aug. 20. Egy ma elterjedt hír szerint beszüntették hivatalosan 10 napra a város kiürítését, mi sok mindenféle kombinációra adott alkalmat. Egyesek a fehérek sikereinek, mások egy esetleges fegyverszünetnek tulajdonítják e parancsot.
Aug. 23. A tegnapi hivatalos orosz jelentésekből kivehető volt, hogy a vörösek előnyomulása a Tobol folyón való átkelés miatt szenvedett némi késedelmet, most azonban már megint jönnek előre, miután a Tobol folyón több helyen átkeltek. Az előttünk levő rétek most már még népesebbek, egyrészt több a menekült, másrészt több a sátorok alatt tanyázó katona. Főleg este érdekes ez a kép, amikor ugyanis mindenfelé ég a sok tábortűz.
Aug. 25. Ma d. u. közölték velünk hivatalosan, hogy az omszki katonai parancsnokságtól ide érkezett sürgöny szerint az egész hadifogoly-tábor elszállítandó és pedig részben Irkutzkba, részben pedig a Priamurszkájába. Én azonban még mindig tartok tőle, hogy nem fognak tudni vasúti kocsikat szerezni és ennek folytán mégis gyalog fognak útnak indítani. Igyekszem ugyanis inkább pesszimistának lenni, mert hisz a csalódások folytonos láncolata mostani életem.
Aug. 26. Végre több mint egy év után kaptam újból nehány sort édes Iduskámtól. Noha ezek sincsenek hozzám címezve, mégis örömet szereznek. A múlt év dec. 4-ikén írt ugyanis Iduskám Budapestre a hadügyminisztériumnak és küldött nekem is ez úton egy kártyát, amely utóbbit azonban sajnos nem kaptam meg, hanem csak a minisztériumba küldött levélnek az egyik lapját. Ha talán nem kellene most elmenni innen, esetleg még megkaphatnám e lapot is, de így nemigen van reményem már ehhez sem. De már annak is örülök, hogy láthattam legalább édes Iduskám írását.
Aug. 27. Az innen nyugatra fekvő hadifogolytáborokat most már kb. mind elhozták ide. Sok meglógott ugyan az emberek közül, de sokakat az ily elmaradottak és elbujdosódtak közül is elhoztak már. Bizonyára lesznek, akiknek sikerülni fog ily módon haza is kerülni, de sok lesz olyan is, aki az életével fog fizetni e kísérletért, amint hallottam is már ily példákat elmesélni az idejöttektől. Ma jöttek meg sadrinszki (?) táborból is a hadifoglyok, akikről pedig azt hallottuk, hogy ott visszahagyták őket. Ezek állítólag kb. 8 hét óta jöttek gyalog Isimen keresztül.
A korszak egyik leghíresebb magyar nyelvű hadifogoly-visszaemlékezését, A nagy káder – Egy pleni feljegyzései a forradalmi Oroszországból című könyvet (1929) egy szabadkai orvos, Munk Artúr (1886–1955) írta, aki katonaorvos-főhadnagyként a sadrinszki hadifogoly-kórház működését, az ottani magyarok mindennapjait és a fehérek előli későbbi menekülést dokumentálta részletesen.
(Forrás: https://www.gardant.hu/index.php?page=termek&id=21311 )
Tisztek is voltak közöttük és pedig 160 indult útnak, de csak 21-en értek ide, a többi vagy megszökött, vagy elmaradt. Kocsikat a podgyász részére néha kaptak, néha nem és ilyenkor kénytelenek voltak eladni minden fölösleges holmijukat. Érdekes, hogy itt a táborban, ahol mindeddig nem végeztek semmiféle javítási munkálatokat, most azonban dolgoznak, amennyiben födnek egyes barakkokat és hordják a sok téglát az egyes barakkok elé a kályhák kijavításához és mind e munkák még most is folynak, amikor már ürítik a várost és mi is útra készen várjuk az elindulási parancsot.
Aug. 28. Tegnap kihirdették, hogy a tisztek fele és pedig az osztrák rész ma d. u. vasúton elmegy. Ma azonban megint lefújták e parancsot és csak a vörösök mentek el. Az előttünk levő rétről mindenki eltűnt, úgy a menekültek, mint a katonák.
Aug. 30. Az osztrák csoportokat és pedig kb. 520 tisztet ma elvitték. D. u. mentek ki ugyanis az állomásra.
Aug. 31. Ma d. u. megkaptuk mi is az elindulási parancsot és ennek folytán az esti órákban ki is költözködtünk a vasúti állomásra, ahol az indóház előtti téren foglaltunk helyet a piszkos földön.