Kórik Gábor népfelkelő őrmester naplója a román frontról – 1. rész

1914 nyarán a Tiszalök környéki tanyavilágban riadalmat keltett egy kósza hír, amit a városban gyakrabban megforduló intéző úr hitelesített: Szarajevóban meggyilkolták a trónörökös párt. A hadra hívás kötelezettsége a település és a tanyavilág minden épkézláb férfiúi közösségét lázban tartotta. Előzetes elképzelése ellenére az ekkor 36 esztendős Kórik Gáborra is számított a had. Így történt, hogy a huszárőrmester 1914 augusztusának elején gyalogosként a munkácsi népfelkelőkkel indult az orosz frontra. A sebesülése után Budapesten lábadozik, amikor 1916 nyarán a budapesti népfelkelőkhöz osztják be és augusztusban Erdély felé indul a zászlóalja.

Emlékezetes szénahordás 1914 júniusában

Június volt. Gyönyörű, szénaillatos, kövér gabonavirágos június. Azon a bizonyos hétfőn, amelyet előző vasárnap a szarajevói merénylet lejátszódott, gyönyörűséges hajnalra virradtunk. Az én kedves kisöcsémmel kint háltunk az Andrásréten a boglya mellett. Bodnár Ferenc bátyám is velünk volt, mire azonban a hajnal feltetszett, szegény fia, kinek később a Stry körül veszett nyoma, szintén kiérkezett. Rakodni kezdtünk. Hamar megrakódtunk. Befogtunk és indultunk kifelé a Nagyfás-tanyára. Gyönyörű szép út ez. Jóidőben és a korai harmatos mezőn az ember szinte jólesőleg gondol magára, hogy már kifelé megyen. Boldogan ül fel a jólrakott szekérre és kibontja a tarisznyát… Vagy pedig az ökör mellett ballag. Pipájából eregeti a kékes füstöt. Nagyokat húz az ostorral az árokban duzmadó kövér csalánra. Közben a felkelő nap ragyogó pompájában ébred bölcsőjéből. Mosolyogva üdvözli a világot. Jólesőleg gondol reá az ember, hogy ma jó idő lesz.

Sokszor végig mentem ezen a Nagy-úton, amióta felbírom hányni a szénát a szekérre… Ezt csak azért írom ide, mert én tudom és az énhozzám hasonlók is tudják, hogy az a Nagy-út szinte beleillik a magamfajta ember életébe. Ha a Nagy-útra gondolok, eszembe jut boldog ifjúságom. Hej, akkor is minden esztendőben sokszor végig mentem rajta édesapámmal, meg a boldogemlékű Kónya nagyapámmal is. Továbbá férfikoromban is minden esztendőben. Most különösen az utóbbi pár esztendőben egész boldogan, mert megnőtt és megerősödött a segítség. Nem kellett senkire se várni, húszéves volt már Madar Miklós, az én szeretett kisöcsém. Iránta való szeretetemet kiérdemelte a legjobb édesanya: Veres Mária, Madar Ambrusné, akit tíz esztendeig voltam szerencsés édesanyámnak nevezni, aki csakúgy pazarolta reám szeretetét, mintha gyermeke lettem volna… És ez a fiú is megérdemli a szeretetemet. Minden igyekezete, minden viselkedése elárulja azt, hogy ő a Madar Ambrus és Veres Mária fia. Bodnár Ferenc bátyámmal pedig szintén ott volt a megfizethetetlen segítség, az ő büszkesége, az ő huszonnégy éves katonafia: – Ferenc. És ez a két fiú roppant szerette egymást. Csupa szeretetből bosszantották egymást, úgyhogy sokszor összevesztek.

Együtt mentünk tehát végig a Nagy-úton. Utolértek aztán a lovasszekerek, – ők, persze, otthon háltak. Éppen, amikor kifordultunk a Nyíregyházi útra, utánunk jött a temetősi Csikós Józsi bátyám a Jóska fiával. Ők hozták, mondták a hírt, hogy megölték a trónörököst Boszniában… Hittük is, nem is. Én a magam részéről mesebeszédnek ítéltem az egészet, bár Balogh Bálint öcsém is nagyban állította, hogy ez bizony igaz! Ezt a hírt tárgyaltuk az egész úton, mígnem kiértünk a Fás-tanyára. Ott is már mindenki erről beszélt. Ki így, ki úgy űzte-fűzte a dolgot. Én magamban azt gondoltam, hogy a nagyszerb bujtogatók műve ez, ha igaz. A tanyán kint azután találkoztunk Kiss Lászlóval. Sohasem szerettem beszélni ezzel a szűkszavú emberrel, de ekkor mégis csak megkérdeztem:

– Intéző úr, kérem, mi igaz ebből a dologból?

– Halottam én is felőle valamit! – felelte. Azért most sietek be a városba, hogy bővebbet megtudjak!

Mire másodszor ráfordultam a tanyára, már Kiss László úr is kiérkezett a városból a legújabb újsággal. Igaznak bizonyult a szomorú hír, Ferenc Ferdinánd trónörököst és nejét, Hohenberg Zsófia hercegnőt Szarajevóban csakugyan meggyilkolták a nagyszerb cinkosok… Ki-ki vegyes érzelmekkel fogadta ezt a hírt, ki-ki a maga műveltsége szerint ítélte meg a szomorú valóságot. Miközben az intéző kevés szavakkal előadta a végzetes eseményt, bizony megállott az „elevátor”, amellyel a szénát toltuk fel a kazalra! A magam részéről mindjárt sötétnek láttam a jövőt. Beláttam, hogy ezt csak háborúval lehet elintézni, csak azt nem tudtam még akkor felfogni, hogy milyen irányban és milyen körülmények között törhet ki a háború? Azt azonban fel sem gondoltam, még csak eszembe se jutott, hogy olyan háború támadhat, amelyben én is részt veszek.

Az utolsó békebeli aratás s az elválás az édes otthontól

Ezután következett az aratás. A dolog a tragédiát illetőleg kezdett hosszant elnyúlni. A roppant nyári dologidőben nem is értem rá figyelemmel kísérni a napi újságokat. Hogy a „diplomácia” dolgozik, azt mindig tudtam. Bár – szerintem – erélytelenül lépett fel. Ha én magas tényező lettem volna, a merénylet után harmadnapra hadsereggel mentem volna Szerbiába megtartani a vizsgálatot. A ravasz Pasicsnak a merénylet után is egy jó hónapja volt, az amúgy is felkészült hadseregének készenlétbe helyezésére. A mi hadseregünk? Az nem készült semmire, csak a „diplomácia” dolgozott gépiesen.

Mi, ahogy learattunk, szokásunkhoz híven elmentünk Taktaharkányra hordani, megvallom, részemről nem minden aggodalom nélkül. Már ekkor még sötétebbnek láttam a láthatárt.

Egy hét multán, körülbelül június 26-án éppen akkor értem haza, amikor a monarchia ultimátuma már Pasics kezében volt. Még mi is előre tudtuk, hogy Szerbia nem fogadja el… Másnap vasárnap lett… Ezideig, igaz, megbízható híreket nem kaptunk. Hétfőre odahaza maradtam, hogy letöltöm a napot a bankban… És ekkor de. 11-kor megjött az újság. Belenéztünk. A király elrendelte a részleges mozgósítást. Belgrádi követünk hazautazott… Bevonulunk Szerbiába… Az orosz kétszínűen viselkedik… Szóval, kitört a világháború!… összenéztünk Halmi Sándorral… Én magamnak azt kívántam, hogy bárcsak huszonnégy éves lehetnék. Semmiképpen nem gondoltam még akkor, hogy harminchat évemmel is részt vehetek a háborúban… Vegyes érzelmekkel mentem délben haza s előadtam feleségemnek a dolgot. Veres Erzsinek pedig egyenesen megmondtam, hogy készítheti Samut a legközelebbi bevonulásra. Vigasztalásul, félig tréfaképpen, még azt mondtam neki, hogy különben én is megyek és az én kis családom is egyedül marad…

A tiszalöki városháza és a Piac tér az 1910-es években.
(Forrás: Tiszalök régen Facebook csoport, Pappné Kórik Judit fotója.)

Szegény feleségemet sírva hagytam otthon, mert délután Nagy Ferenc bátyámmal elmentem a Siskára… Hej, pedig nem szerettem elmenni most. Este megérkeztem, közöltem barátaimmal a legújabb híreket, amelyekről nekik még tudomásuk sem volt… Borongós érzelmekkel fogtunk a munkához, egész héten csak a „háborúról” beszélgettünk. Pénteken már mintha csak tűkön jártam volna, úgy beteljesedett, ahogy megéreztem… Szombatra virradóra a siskai pusztákon is megjelent a mozgósítási parancs, az istállókra, magtárakra függesztették ki. Szombaton délben már sírás-rívás töltötte be a siskai-tanyát, hiszen a cselédek nagyobb része mind hadköteles volt és szintén be kellett vonulniuk. Mi, lökiek, távol Tiszalöktől, távol szeretteinktől, bizony mi sem valami jól éreztük magunkat, csak már éppen azért sem, hogy még csak egy éjszakát tölthetünk szeretteink között, – talán az utolsót ez életben?!…

Augusztus elsején, szombaton délben indultunk haza azok, akik hadkötelesek voltunk, – én, Imre öcsém, Erdei András, Erdei Gábor, Bodnár Ferkó öcsém, Afra Miklós… Az ökörszekereket otthagytuk. Lószekérre ültünk, hogy minél hamarébb hazaérjünk. Széles jókedvünk volt. Hazáig ittunk. Daloltunk. Magam sem tudom, miért? Tán azért, hogy ismét ifjúnak éreztük magunkat. Különösen Imre öcsém igen garázdán viselkedett. Erdei András öcsém viszont dalolva-sírt… Napszállat előtt értünk Tiszalök alá. Én itt leszállottam és megkezdtem a búcsúzkodást… Balogh Sári ment a mezőre, egy csókkal elbúcsúzott tőle. Dalolva mentem be Veres nagyapámékhoz. – „Édesanya felneveli a fiát!” – Elköszöntem öreg nagyszülőimtől, Sándortól és a gyermekektől … Siettem édesszüleimhez. Sírva vártak otthon édesapám, édesanyám. Enni adtak volna, de nem kellett. Elbúcsúztam kedves szüleimtől. Elbúcsúztam a kedves házamtól, amelyben sohse’ laktam és talán nem is lakom sohasem… Siettem haza bánatos feleségemhez és síró két kislányomhoz.

Ó, milyen rövid volt, az idő! Azt sem tudtuk, mit mondjunk egymásnak… Még este a városházához is el kellett menni és a borbélyhoz is, még egyszer kedves szüleimhez is… Még a bíróhoz is beugrottam, szegény családomat a védelmébe ajánlottam, amit ő készséggel meg is ígért… Végre ismét hazaértem… Istenem! Az időm milyen rövid volt! Elbúcsúztam két kislányomtól, hiszen ők már lefeküdtek és már reggel nem is látnak… Könnyes szemeiket lecsókoltam és lefeküdtek… Az igaz, hűséges, jó feleségemtől csak ezután értem rá búcsúzni… Ó, mily rövid volt az éjszaka! Hogy milyen érzelmek tomboltak lelkemben, sem leírni, sem kimondani nem lehet. A hosszú csókok, a sóhajtások éjszakája volt ez, melyet az ereszek alatt töltöttünk el.

Jókor reggel fel kellett kelni, mert az idő roppant közeledett. Úgy emlékezem, hogy kicsi Piroskám is felébredt… Éjszaka hazaérkezett Miklós öcsém is az ökörrel. Könnybe fulladt szavakkal bíztam meg, hogy miként én őneki eddig, így ezután ő legyen gyámolítója elhagyott kis családomnak, amit ő férfiasan meg is ígért… Szívre ható búcsúzások között telt el még ez az egy pár perc. Az egész város zsongott és búcsúzott. Az én utolsó Istenhozzádom is elkövetkezett. Istenhozzád, szeretett jó feleség! Kedves kislánykám! Te veled is, jó fiú, kit csak úgy szerettelek, mint testvéremet! És Istenhozzád te nyugodalmas, kedves kis otthon is… Isten veletek!

Frontra induló osztrák‒magyar katonák 1914 nyarán.
(Forrás: mediathek.at)

Sírás, éneklés, zokogás, dalolás, kurjongatás, hegedűszó töltött be a várost. Ezerkilencszáztizennégy augusztus hónap másodika volt. Gyönyörűszép nyári reggelen vonultunk be mi, népfelkelők. A népek tömegeitől ellepett állomásról a nyíregyházi vonaton indultunk el Munkácsra… A meghatottság mellett a lelkesedés is lángolt lelkemben és talán boldogtalan is lettem volna, ha nekem most otthon kellett volna maradnom! A rohanó vonat ablakából azt a két tornyot még egy ideig láttam… És éppen az a tudat vígasztalt meg s emelte fel bánatos lelkemet, hogy azért kell mennünk, mert az a két torony is veszedelemben forog és azt kell megvédelmeznünk.

Félzászlóalj vigyázz!… Jobbra nézz!

Én, a volt császári és királyi 14-es tartalékos huszár őrmester a világháborúban mindjárt a legkezdettől gyalogos katona lettem. Munkácsról mint a magyar királyi 11-ik népfölkelő gyalogezred 8-ik tábori századának szolgálatvezető őrmestere sodródtam ki az orosz frontra. A rettenetes véresőben, tűzfergetegben, sok-sok drága bajtársam holttestén át ismertem meg, tapasztaltam ki, hogy mi is az a – háború… Itt történt meg az az első sebesülésem is, mely hosszú ideig alkalmatlanná tett a frontszolgálatra s minek következtében a bécsi, majd budapesti kórházakból a pesti 1-es honvédek pótzászlóaljához kerültem. Hosszabb ideig mint kiképző altiszt teljesítettem itt szolgálatot. Mígnem az oláh árulás és erdélyi betörés alattomos veszedelme ismét a tűzvonalba parancsolt a már szűkebb hazának, a drága erdélyi földnek védelmére…

Én ekkor még láttam a gyönyörű szép Erdélyt a maga érintetlen valóságában! Láttam a drága szép Székelyországot romlatlan magyar népével, a maga ősi szokásaival, borvizével, világhírű kapufélfáival. Láttam a kedves, tiszta falvakat csillogó toronytetőikkel, fehér iskoláikkal!… Sok helyen, ha mostoha is a termőföld, a jólét és megelégedés megmutatta ezeréves lakóinak szorgalmát, a bérces háza iránti szeretetét… Majd, amikor az alattomos, az alkalmas pillanatra leső, vadaknál fenevadabb áruló ellenség megrohanta a majdnem védtelen határszorosokat és elözönlötte az ősi hun földet, – láttam hazánk eme gyöngyét a súlyos megpróbáltatások nehéz heteiben is. Láttam népét földönfutóvá lenni! Láttam otthagyni a családi tűzhelyeket, melyeknél több, mint ezeréves emlékek váltak egy perc alatt a vadállatias ellenség martalékává!

Határmenti községek menekültáradata 1916 augusztusában.
(Forrás: erdelyikronika.net)

Láttam az öreg székely férfiak, anyák, gyermekek, hajadonok végnélküli sorait. Ott kellett hagyniuk a földet, hol bölcsőjük ringott. Menniük és menniük kellett, midőn maguk sem tudták, hogy hová? Láttam és leolvastam könnynélküli, komoly orcájukról a gondolatot: Isten, hol vagy? Hol vagy, hogy mindezeket megengedted? De nekünk is, akik mindezeket láttuk, elszorult a szívünk. A mindenható mennyei atya bocsássa meg, a mi katona-lelkünkben is már-már meg-rendült az Istenben való hit… Holott az Isten jelen volt! Mert láttam a megtorlást, a szörnyű megtorlást, amit el lehet érni, végre lehet hajtani egy népen, amely a bosszúra annyira rászolgált, hogy a világtörténelemben alig akad reá második példa… És boldog vagyok, hogy részemet vehettem belőle… S láttam a vad ellenséget alázuhanni, összetörten, porrá zúzottan, saját tűzhelyétől is megfosztatva… És a kedves Székelyországot pedig láttam felszabadulni… Láttam a visszatérő népet. Most már könnyezett örömében, hogy visszajöhetett ősi földjére… Ha letaroltan, ha porrá égetve találta is azt, a reménységgel mégis eltelt, hogy a Mindenható kegyelméből újra felépítheti azt… Mindezeket láttam, mind-ezeket le is írom. Amit írok, azok valódisága mellett jótáll bajtársaim tanúsága.

Az ezerkilencszáztizenhatodik esztendő augusztus havában Budapesten (a vidéken is) a legkevésbé beavatottak is tudták (tehát én is), hogy a kis „latin” szomszéddal, a kedves kis Romániával így állunk, – aligha meg nem támad bennünket. Hiszen már huszonöt hónapja leste a kedvező alkalmat, hogy hátunkba döfje a gyilkát, hogy megadja a kegyelemdöfést, mely leterítsen bennünket. Kevés áldozattal meghozván neki a maga áhított gyümölcsét, Szent István koronájának gyöngyét, „hol a Szamos a Marossal aranyat mos”, hol „sós a kenyér, melyet dagaszt az anya”… Már-már ölébe hullani látta eme kincses országot… A Volhíniában és Kelet-Galíciában orosz részről végrehajtott nyári offenzíva siettette Romániát elhatározásában…

Augusztus 10-én készen állott a „menet” a pesti honvédlaktanyában. A legutolsó közvitéz is tudta, hogy merre indulunk. Tudtuk, hogy mostantól rövidesen körülbelül megszaporodik ellenségeink száma és mi most új küzdőtérre megyünk…

A I. Ferenc József gyalogsági laktanya, amely a m. kir. budapesti 1. számú honvéd gyalogezred szálláshelye volt.
(Korabeli képeslap, forrás: Pestbuda.hu )

Augusztus hó 12-én gyönyörű szép, forró nyári nap volt. A két menetszázad a Ferenc József honvéd gyalogsági laktanya udvarán „oszlopban” állott. Jobbszárnyon a zene… Kihozzák a zászlót, amelyet mint mondják, Erzsébet királyné hímezett a budapesti honvédezrednek… Hangzik a Stiff százados úr vezényszava:

– Félzászlóalj! Vigyázz! … Jobbra nézz!

Rázendítette a banda a Gotterhalte nevű ismert himnusz első két sorát.

– Vigyázz! Pihenj! – Schieb Károly ezredes úr beszédet intézett a menetalakulathoz. Ezután az eskü következett, minden honvéd levett sapkával, feltartott három ujjal mondotta el. Majd katolikus pap tartott olyan beszédet, amely díszére vált volna akármelyik kálvinista papnak. Beszéde végén pedig minket, valláskülönbség nélkül feloldozott bűneinktől… A zeneikar rázendítette a ,;Himnusz”-t… Mindig áhítattal hallgattam ezt a magyar imát, ám ekkor még inkább felindultam. Úgy tűnt fel nekem, mintha most előttem elvonulnának ezeréves hazánk összes szenvedései és dicsőségei. És mintha csak láttam volna, hogy a zene hangzataiban miként száll fel az ég felé a Mindenható trónusához egy nemzet imája: ,,Megbűnhődte már e nép…” Ó, vajon megbűnhődte-e már csakugyan?! Ó, vajon meddig bűnhődik még?!… Harsant a vezényszó:

– Vigyázz! Kettős rendekre szakadozz, jobbra át!… Irány a harctér! Első század, indulj!!! A banda pedig rácsendítette:

Nincsen párja, nincsen párja budapesti egyes honvéd bakának!

A „menet” alig tudott haladni, olyan tömeg kísérte és özönlötte körül a pesti széles utcán. A végbúcsúhoz nemcsak a pesti, hanem a pestvidéki honvédek családjai is eljöttek. Azért én sem voltam egészen árva. Egy budapesti honvédbarátomat és feleségét még a Murányi-utcai állandó népfölkelő őrkülönítménynél megösmertem s mivel a pajtás szintén velem marsolt a harctérre, a felesége a férjével együtt engem is megkönnyezett. Az anyukámnak írt levelet erre a jó asszonyra bíztam, hogy adja postára.

Megkezdődött a beszállás. Én bizony nem sokat törődtem, hogy meddig tart. Törődjön az, aki itthon marad. Ez az ő gondja. Az én gondom ezután jön. Megittam még négy üveg sört, ‒ ki tudja, vajon iszom-e még valaha Pesten? Nagyon nehézkesen folyt a beszállás. A harcosok nem igen törték magukat a felszállásért. A seritaltól kissé zavaros honvédkoponyák sehogy se tudták megérteni, miért kell olyan nagyon sietni a beszállással? Talán estig eltartott volna ez a kecmelődés, ha némelyik itthon maradt „funkcionárius” vastagabban is nem buzdította volna beszállásra a harcosokat; no de kapott is ezért olyan nagyszerű ovációt úgy a már mozgó vonat honvédjeitől, mint a kerítésen kívül szorult asszonyoktól, hogy az leírhatatlan… Így van bizony ez, kérem… Dehát, rendnek muszáj lenni!… Ahogy nekilódult a vonat elébb lassan, majd kissé sebesebben, minden kocsiban elkezdődött a nótázás. Nem volt ott egyetlen honvéd sem lógó orral, dalolt, nótázott az valamennyi.

Egyszerre tíz nótát is ordítottak, bezzeg, a visszamaradt asszonyok annál inkább siránkoztak. Jobb is szerettem tehát, hogy az én feleségem és leánykáim nem voltak itt jelen… A sírás, jajgatás, kurjongatás csakúgy hasította a levegőt. Ekkor és itt hallottam legelőször az ismert pesti csibésznótát:

Tyüh, de kutya jó kedvem van… az ördög bújt belém…

A mi kocsinkban ez a nóta járta, ezt húzta árva hegedűjével Berki Jóska cigány honvéd is, a mi udvari zenészünk. Máig sem tudok többet ebből a nótából, mint amennyit itt leírtam belőle… Kőbánya felé még egyszer megláttuk a kaszárnyát, az l-es honvédcsalád portáját. Sapkát lengetve köszöntünk tőle, azonmód elköszöntünk a Tomcsányi utcai gáztartálytól is, mígnem csak mégis beértünk az első állomásra, Kőbányára. A sörgyárak kéményei keményen pöfékeltek.

A kőbányai sörgyárak korabeli képeslapon.
(Forrás: budapestcity.org )

– Na, ha már itt vagyunk a tövében, már be is nyakaljunk egypár üveg sört! – mondok. Amit meg is tettünk Ádám Mihály komámmal. Végre elhagytuk Budapestet. Be nehéz is kidöcögni belőle, ha az ember már annyira megszokta.