Hadi krónikák a Hétközség-fennsíkról – 5. rész

A Hétközség-fennsík háborús eseménytörténetének első négy szakasza az Ortigara-hegyért 1917 nyarán folytatott heroikus, egyben tragikus küzdelem bemutatásával ért véget. A további négy szakaszra osztott folytatásban szó lesz arról, hogy a caporettói áttörés eredményét miként igyekezett kiaknázni az osztrák–magyar hadvezetés Délkelet-Tirolban, megismerhetjük a „Három Hegyért” folytatott küzdelmek sorozatát, valamint az 1918-as nyári nagy offenzíva helyi történéseit. A hadi krónika ezen fejezete végül azzal zárul, hogy az utolsó háborús hónapok után hogyan köszöntött végre béke a megtépázott fennsíkra.

Ötödik szakasz: a „feltartóztató csata” és az első csata a „Három Hegyért” (1917. november 10. – 1917. december 26.)

Az 1917 júniusában a Hétközség-fennsík északi peremhegyein levezényelt sikertelen olasz áttörési kísérlet után gyakorlatilag visszaállt az egy évvel azelőtti hadműveleti helyzet. Az osztrák–magyar és az olasz csapatok továbbra is a szilárd védelmet biztosító állásaikban maradtak, építették erődítési vonalaikat és a frontvonal mögötti infrastruktúráikat, amelyet légi felderítéssel igyekeztek feltérképezni, tüzérségi tűzzel pedig rombolni.

Ezt a látszólagos patthelyzetet az 1917. október 24-én indított „Waffentreue” fedőnevű osztrák–magyar és német hadművelet, azaz a caporettói áttörés oldotta fel, amely november 10-re a Piave-folyóig tolta az összeomlás jeleit mutató olasz haderőt. A Franz Conrad von Hötzendorf tábornagy (1852‒1925) vezette hadseregcsoport Dél-Tirolból, valamint a Monte Grappa-i arcvonalszakaszon is támadásba kezdett, hogy felgöngyölítsék az itt kiépített és egyre jobban megszilárduló védelmet. Ezzel kezdetét vette a feltartóztató csataként, vagy első piavei csataként ismert küzdelemsorozat. Hogy a Hétközség-fennsíkon megelőzzenek egy súlyosabb csapást, az itt védelemben lévő olasz XX. és XXII. hadtest arcvonalát megrövidítették, a főellenállási vonalat pedig 1917. november 5-9. között visszahúzták a „büntető hadjárat” során is védőbástyának bizonyuló délkeleti peremhegyekre. A XX. hadtest állományát a 29. és az 52. hadosztály alkotta, míg a XXII. hadtest alárendeltségébe az 57. és a 2. hadosztály tartozott.

Az osztrák–magyar 11. hadsereg csapatai észlelték a visszavonulást és benyomultak a feladott területekre, majd november 10-re virradóra a Canove és a Val Gadena között kijelölt, légvonalban 20 km-es terepszakaszon támadást indítottak. A támadó erőt a Hétközség-fennsík északi szektorában települt, a 11. hadsereg III. hadtestébe tartozó négy hadosztály (41 zászlóalj), valamint az Ernst Kletter altábornagy (1858‒1923) parancsnoksága alatt álló „Klettner-csoport” (13 zászlóalj) alkotta, tartalékként pedig a 106. Landsturm-hadosztály (9 zászlóalj) állt rendelkezésre. Míg a majdnem teljesen kiürített Asiagót szinte menetből sikerült elfoglalni, a várostól keletre eső Galliónál és a körülötte lévő magaslatokon már igen jelentős ellenállásba ütköztek. A támadók dolgát nem csak a sok helyen derékig érő friss hó nehezítette, az olasz gyalogdandárok kifejezetten szívós, makacs ellenállást tanúsítottak, védelmüket jól megszervezték, a rendelkezésre álló tartalékokat pedig a kellő időben és helyen bevetették. A legádázabb harc most is ott bontakozott ki, ahol 1916-ban a Sassari-dandár lefékezte és megállította a „büntető hadjárat” során addig lendületesen előre nyomuló stájer és bosnyák ezredeket. A Gallio–Meletta–Monte Castelgomberto vonal ellen nyolc napon át erőltetett rohamok a jelentős tüzérségi támogatás dacára is csak kisebb helyi sikereket hoztak, ezért november 18-án egy rövid átszervezés erejéig átmenetileg felhagytak a próbálkozásokkal. November 22-én reggel hét órakor a III. hadtest alárendeltségében lévő 33 zászlóaljnyi erő (kb. 23 600 fő) 345 tüzérségi löveg támogatásával és az uralkodó, IV. Károly személyes jelenlétében felújította az offenzívát, de négy nap alatt egyetlen ponton sem sikerült kierőszakolni az áttörést. A megingathatatlan olasz védelem már a caporettói vereség utáni talpraállás első jele volt. 1917. november 9. és 26. között az osztrák–magyar veszteség ezen az arcvonalszakaszon meghaladta a 16 000 főt.

A katonai vitézségi aranyéremmel kitüntetett Raffaele Stasi hadnagy emlékműve, aki a Perugia dandár 130. gyalogezred 6. századának parancsnokaként 1917. november 22-én halt hősi halált Malga Meletta davanti mellett
(Fotó: Soós Péter)

Jóllehet december 2-án döntés született az offenzíva leállításáról, Conrad von Hötzendorf és törzse már a következő lépések előkészítésén dolgozott. Az uralkodói döntést, amely szerint „a támadást le kell állítani, ki kell alakítani egy állandó állást, de a további értesítésig úgy kell viselkedni, mintha intenzív előkészületeket tartanának egy általános offenzívára, a támadás felfüggesztésének pedig szigorú titokban kell maradnia”, nagyban befolyásolta a Monte Grappa és a Piave-front hadieseményeinek alakulása, a 14. hadsereg és a Boroević-hadseregcsoport kifulladása, továbbá a francia és angol hadosztályok hadszíntéren való megjelenésének a híre.

A jelentősen átszervezett és megerősített támadó csoport mintegy 500 lövegből álló tüzérsége december 3. délutánjától másnap reggelig szakadatlanul tüzelt a kijelölt célpontokra, amely során mustárgáz töltetű lövedékeket is alkalmaztak. A másnap délelőtt indított túlerejű gyalogsági támadás felőrölte az olasz XX. és XXII. hadtest alakulatait, a jelentésekben kaotikusnak leírt kézigránátharcot követően estére a Monte Meletta elesett. A Meletta ostromának és bevételének jelentőségét jól jelzi, hogy aznapi helytállásukért a támadók közül hárman is elnyerték a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét, olasz oldalon pedig négyen a kiérdemelhető legmagasabb elismerést, a katonai vitézségért járó aranyérmet (Medaglia d’Oro al Valor Militare). A kulcsfontosságú magaslat elvesztésével és az elszenvedett veszteséggel az olasz fél számára nem volt más lehetőség, mint a visszavonulás a Frenzela-völgy túlsó, déli oldalán kiépített állásokba. Az olasz 29. hadosztály 539 tisztje és 14 263 közkatonája vált harcképtelenné, állománya 2000 főre apadt. A Monte Cervino alpini zászlóalj a 3. császárlövész ezreddel való összecsapás során 1200 főt veszített, egyes források szerint mindössze 3 tiszt és 4 alpini tért vissza közülük.

A Monte Longara és a Meletta Asiago felől fényképezve 1917 decemberében
(Forrás: HTM Fotóarchívum, ltszn.9.69)

December 6-án a harcok a Galliótól délre eső Monte Sisemol környékén folytatódtak. Az Asiagót és közvetlen környékét uraló, drótakadályokkal körülvett „Sisemol-gyűrű” védelmét a IV. bersaglieri dandárra bízták, akiket rendkívül heves és veszteségteljes közelharcban a III. hadtest 21. hadosztályának és a Kletter-csoport 52. hadosztályának sikerült legyűrnie. Ekkor vált a Hétközség-fennsíkon az olasz védelem kulcsává a „Tre Monti” azaz a „Három Hegy”, vagyis a Monte Valbella (1311 m), a Col del Rosso (1280 m) és a Col d’Echele (1106), melyet lázas sietséggel igyekeztek megerősíteni. Az olasz emlékezet a „Három Hegyért vívott csaták” névvel illeti a széles, lapos és füves tetővel, lejtős oldallal rendelkező magaslatokért vívott rendkívül súlyos harcok sorozatát.

A Col d’Echele lapos teteje a Col del Rosso oldalából, háttérben a Frenzela-szakadék, mögötte a horizonton a Monte Grappa
(Fotó: Soós Péter)

Az első csata a „Három Hegyért”, vagy más néven a „karácsonyi csata” 1917. december 22-én az osztrák–magyar és a német tüzérség 550 lövegének tüzérségi tűzelőkészítésével vette kezdetét. A -3 fokos hőmérséklet és a 15-20 cm-es hótakaró ellenére a délelőtti órákban indított gyalogsági támadás lendületesen haladt előre, kora délutánra az olasz főellenállási vonal a folyamatosan érkező erősítések dacára is egyre délebbre tolódott. Másnapra válságos helyzet alakult ki, az osztrák–magyar 6. és 18. gyaloghadosztály nyomása alatt a 33. gyalogezred és a Toscana dandár súlyos veszteségeket szenvedett, a Verona dandárt pedig majdnem bekerítették. December 24-én az olaszok újabb tartalékokat vetettek be a támadók megfékezésére, elsősorban a kiváló harcértékkel bíró 5. bersaglieri ezredet és a már sokszor bizonyított Sassari és Perugia dandárok is útra keltek a vicenzai síkságról. Az erősítésnek köszönhetően váltakozó sikerű harc bontakozott ki, amelyben a „Három Hegy” csúcsai többször is gazdát cseréltek. A tüzérség és a géppuskák tüzében vívott közelharc szemtanúi karácsony szent napját, 1917. december 25-ét a „véres karácsony” néven kezdték emlegetni. December 26-ra a támadás teljesen kifulladt, a fennsík keskeny peremén megszilárdult az olasz védelem. Ezzel véget ért a „feltartóztató csata” és a „Három Hegy” egyelőre osztrák–magyar kézen maradt.

Hatodik szakasz: a második csata a „Három Hegyért” (1918. január 28‒31.)

Az olasz főparancsnokság nem sok időt hagyott a visszavágásra, egy hónap elteltével ismét fellángoltak a harcok a Hétközség-fennsíkon. A részben harcászati megfontolásból, részben pedig presztízsből indított művelet végrehajtását a XXII. hadtest 33. és 52. hadosztályára bízták, és igen jelentős erejű tüzérséget, 192 közepes és 368 nagy űrméretű löveget rendeltek támogatásukra. 1918. január 28-án reggel több támadó oszlop indult meg a „Három Hegy” irányába, miközben a foszgén töltetű lövedéket is alkalmazó tüzérség romboló és lefogó tűzzel árasztotta el az osztrák–magyar állásokat és utánpótlási vonalakat. Az elterelő irányokba is indított támadás megosztotta a védelem figyelmét és erőit, így a gyalogság élén álló rohamcsapatok és bersaglierik már kora délutánra elfoglalták a Col del Rosso, majd a Col d’Echele magaslatait. A Monte Valbella birtokbavételére tett kísérlet aznap kudarcot vallott, de másnap, a hajnali osztrák–magyar ellentámadás elhárítását követően siker koronázta vállalkozásukat. Január 31-re az olasz offenzíva kifulladt az ellenséges zárótűzben, így a hadművelet felfüggesztése mellett döntöttek. Az elért eredményt azonban az igen súlyos veszteségek ellenére (268 fő tiszt és 4982 fő legénységi állomány) is sikerként könyvelhették el. Egyrészt Caporetto után ez volt az olasz haderő első jelentősebb győzelme, másrészt a „Három Hegy” birtoklása a későbbiek során beváltotta a stratégiai előnyhöz fűzött reményeket. 1918 februárjában a hadjáratban részt vett Sassari dandár és a IV. bersaglieri dandár a lakosság éljenzése közepette, mintegy diadalmenetben vonult végig Vicenza utcáin.

Az 5. bersaglieri ezred emlékművének részlete a Monte Valbellán
(Fotó: Soós Péter)

Hetedik szakasz: a második piavei, avagy a „napfordulói” csata, a harmadik és a negyedik csata a „Három Hegyért” (1918. június 15-30.)

1918 tavaszán a Monarchia hadvezetése az olaszországi hadszíntéren egy sajátos, kettős helyzetbe került. Egyfelől ott lebegett előttük az előző évben elért hadműveleti siker megismétlésének a lehetősége, amelyhez Oroszország kiesésével jelentős erőátcsoportosítást lehetett végrehajtani, másfelől egyre jobban jelentkezett a csapatok és a hátország kimerülése, az élelmiszerhiány és az antant hatalmak oldalán fellépő Amerikai Egyesült Államok olaszországi megjelenésének rémképe. Ez utóbbi csak tetézte azt a tényt, hogy 1917 vége óta a térségben jelentős harcértéket képviselő brit és francia csapattestek voltak jelen, ráadásul nem csak tartalékként, hanem a védelembe aktívan betagozva. A Hétközség-fennsík állásaiba 1918 kora tavaszán vezényelték ki a brit XIV. hadtest alárendeltségében lévő 23. és 48. (South Midland) hadosztályt, valamivel később pedig a francia XII. hadtest 23. és 24. gyalogos hadosztályát. A két brit hadosztály védelmi szektora a Cesuna és Pennar települések közötti szakaszra esett, a két francia hadosztály közül az egyik a britek jobbszárnyán, a Bertigo községig terjedő vonalat szállta meg, a másik mögötte tartalékban volt. Szintén a Hétközség-fennsíkon, annak déli körzetében állomásozott biztosító feladattal a brit 7. hadosztály, amelyet csak a júniusi harcok során vontak előre.

Brit állások a Monte Zovettón
(Fotó: Soós Péter)

Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai vezetése 1918 kora nyarán elérkezettnek látta az időt arra, hogy az olasz hadszíntéren győzelemre vigye fegyvereit, vagy legalább megteremtse az előnyös békekötés lehetőségét. A haditerv ezúttal nem egy koncentrált, helyi erőfölényen alapuló csapásra épült, hanem az Astico-folyótól a tengerpartig tartó 140 km-es arcvonalon indított általános támadásra, amelynek természetesen részét képezte a Hétközség-fennsík teljes birtokbavétele. A túlméretezett, ezért eleve kudarcra ítélt offenzívát június 15-re, a nyári napforduló környékére tűzték ki, innen ered az olasz „Battaglia del Solstizio” azaz a „napfordulói csata” elnevezése, míg az osztrák–magyar történetírásba a 2. piavei csata néven vonult be.

A Hétközség-fennsíkon a téli ütközetek elcsitulását követően az osztrák–magyar oldalon is friss erőket vonultattak fel, így 1918 februárjában a Monte Sisemol és a Monte Valbella lejtőjén lévő állásokba került a magyar királyi 42. honvéd gyaloghadosztály. Ez volt a magyar királyi Honvédség horvát kiegészítésű, horvát vezényleti nyelvű magasabb egysége, soraiban a 25. zágrábi, a 26. károlyvárosi, a 27. sziszeki és a 28. eszéki honvéd gyalogezredekkel, a 42. honvéd tábori tüzérdandárral és a varasdi 10. honvéd huszárezred 3. és 4. századával. Április közepén foglalta el a Mezza Selva–Canove–Monte Sisemol vonalat a kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály. A hadosztály alárendeltségében lévő 75. honvéd gyalogdandárhoz a kolozsvári 21. és a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred, a 76. honvéd gyalogdandárhoz pedig a nagyszebeni 23. és a brassói 24. honvéd gyalogezred tartozott. A 74. honvéd gyaloghadosztály, benne a 306. és 307. honvéd gyalogezredekkel, az 5. honvéd népfölkelő gyalogezreddel és a 3/VI. honvéd népölkelő zászlóaljjal a III. hadtest tartalékába került. A felsoroltakon kívül még számos magyar honosságú alakulatot vezényeltek a 11. hadsereg ütközet- és tartalékállományába, így például az esztergomi császári és királyi 26. gyalogezredet, amelynek támadási sávját Asiagótól délnyugatra jelölték ki. A frontvonal túloldalán elhelyezkedő olasz X., XIII. és XX., a francia XII. és a brit XIV. hadtest a tavaszi hónapokat a már eleve rendkívül jól kiépített állásrendszerek bővítésével töltötte, amely tevékenység a földrajzi adottságok miatt jobbára észrevétlen maradt a figyelő szemek elől.

Az osztrák–magyar, olasz, brit és francia hadosztályok helyzete 1918 május végén
(Forrás: Olasz hadosztályok és hadtestek általános helyzete Arsiero-Cavallino között, Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár, H IV d 683/5-94)

Az 1918. június 15-én hajnali 3 órára ütemezett támadás terve idejekorán eljutott az olasz felderítéshez. Így történhetett meg, hogy már napokkal az offenzíva kezdete előtt az olasz, brit és francia ütegek és aknavetők hatásos zavaró tüzet lőttek az ellenséges állásokra és közlekedési útvonalakra. A kitűzött időpontban az osztrák–magyar lövegek tüzének áthelyezését követően reggel 7 óra után a rohamcsapatok vezetésével megindult a gyalogsági támadás a kijelölt terepszakaszokon. Az osztrák–magyar jobbszárnyon a 6. és 52. gyaloghadosztályok jelentős kezdeti sikert értek el, áttöréssel és bekerítéssel fenyegetve a szektorban lévő brit erőket. Ekkor avatkozott közbe a Monte Cengiót védő olasz X. hadtest tüzérsége, amely a tartalékban lévő brit 7. hadosztály beérkezéséig a földhöz szegezte a támadókat. Másnap reggelre a hatásos ellenintézkedések visszaállították az eredeti helyzetet.

A középső támadási sávban a magyar királyi 38. és 42. honvéd gyaloghadosztályok kezdetben szintén lendületesen törtek előre, egyes szakaszokon átverekedték magukat az elővédállásokon, majd áttörtek az első vonalon, de a brit 23. hadosztály és a francia 23. gyaloghadosztály elszánt védekezésén végül megtörtek a rohamok. A túlélők emlékezetében az átvághatatlan és áthatolhatatlan szögesdrót akadályok, a fák közül mindenhonnan tüzelő géppuskák és a szakadatlanul közéjük záporozó aknavetőgránátok és tüzérségi lövedékek élénken megmaradtak. A megfogyatkozott létszámú, lőszer és kézigránát híján maradt támadók azt est leszálltával visszatértek a kiinduló állásokba. (Az itt folyó harcok történetéről kiváló tanulmány érhető el a blog állandó szerzője, Magyarosi Sándor tollából, „A magyar királyi 38. honvéd gyaloghadosztály katonái az 1918. június 15-i csatában” címmel a Székelyföld kulturális folyóirat 2018. novemberi (XXII. évfolyam 11.) számában.)

Rohamra induló gyalogság a Hétközség-fennsíkon, 1918.
(Forrás: HTM Fotóarchívum, 81518)

Valamivel jobban alakult a helyzet az olasz XIII. hadtest által védett és az osztrák–magyar VI. hadtest által támadott legkeletibb arcvonalszakaszon, ahol a már jól ismert három kulcsfontosságú magaslat, a Monte Valbella, a Col del Rosso és a Col d’Echele elfoglalása volt az egyik kitűzött cél. A Kletter altábornagy vezette magasabb egység alárendeltségébe ekkor a 18. gyaloghadosztály, a 3. „Edelweiss”, azaz „havasi gyopár” gyaloghadosztály és a 26. lövészhadosztály tartozott. Kezdetét vette tehát a harmadik csata a „Három Hegy” birtoklásáért. Az első órákban a hegyi hadviselésre kiképzett osztrák–magyar ezredek feltartóztathatatlan rohama szinte elsöpörte a védelmet, de a hatékony zárótűz, a folyamatosan érkező erősítések és a bekövetkezett veszteségek miatt nem tudtak áttörést elérni. A másnap és harmadnap kibontakozó ellentámadások sora végül itt is megtörte a támadás lendületét, az arcvonal megszilárdult, de a „Három Hegy” ismét osztrák–magyar kézre került.

A „napéjegyenlőségi csata” a Hétközség-fennsíkon mindkét hadviselő fél részéről óriási áldozatot követelt, de területi változással alig járt. A becsült számítások szerint 30 181 fő osztrák–magyar katona vált harcképtelenné, míg az olasz, brit és francia oldalon 7184 fő veszteséggel számoltak. Az erőviszonyok ezzel szemben teljesen átbillentek, amíg az osztrák–magyar haderő kifulladt, kifáradt és kivérzett, a másik oldalon nőt a csapatmorál, miközben a hátországban lassan megteremtődött a háború megnyerésének személyi és anyagi feltétele.

Az 1918. június 15-én elesett J. Richards közkatona sírköve a magnaboschi brit katonatemetőben
(Fotó: Soós Péter)

A „Három Hegy” gyors visszaszerzése az olaszok számára ugyanolyan fontos volt mind erkölcsileg, mind taktikailag, mint a „karácsonyi csatát” követően. Az 1918. június 29-én indított támadás nem csak azt mutatta meg, hogy az olaszok mennyit tanultak korábbi hibáikból, hanem azt is, hogy mennyire jól elsajátították a rohamharcászat fogásait. A frontális tömegroham helyett több támadó oszlopot alakítottak, élükön kis létszámú, de jól kiképzett és felszerelt rohamcsapatokkal. Nemcsak a mellvérttel és páncélozott sisakkal ellátott híres „Arditiket” azaz a „merészeket” vetették itt be, de szerepet kapott a cseh és szlovák nemzetiségű, dezertált, vagy hadifogságból átállt katonákból álló Csehszlovák Légió 6. hadosztályának egyik százada is. A kiválóan vezetett tüzérségi tűztámogatás segítségével a rámenős, támadó szellemben vezetett csapatok estére mindhárom fontos magaslatot bevették, így a negyedik és egyben utolsó csata a „Három Hegyért” olasz győzelemmel zárult. A támadók részéről viszonylag alacsonyak voltak a veszteségek, a bevetett kb. 2000 katonából 20 tiszt és 523 legénységi állományú vált harcképtelenné., míg a védők oldalán sok halott, sebesült, eltűnt és fogságba esett katonáról tehettek jelentést. Az ebben a szektorban bevetett 3. „Edelweiss” hadosztály hadműveleti jelentései szerint a harcoló állomány a parancsnokságok és a kiszolgálók nélkül 1918. június 14-én 8471 fő volt, két héttel később már csak 587.

Nyolcadik szakasz: a végjáték (1918. október 24. ‒ november 2.)

A nyári offenzívát követően a Hétközség-fennsíkon nem érvényesült a korábbi forgatókönyv, nem köszöntött be a hadműveletek után megszokott csendesebb időszak. Az olaszok és szövetségeseik, bővelkedve emberben és hadianyagban, állandó tüzérségi csapásokkal, rajtaütésekkel zaklatták, zavarták és támadták az immáron a védő fél szerepére kényszerült osztrák–magyar haderőt. Június 15-e után a létszámban erősen megfogyatkozott alakulatok helyét újak vették át, a 38. honvéd gyaloghadosztályt például a 10. lovashadosztály váltotta fel. A császári és királyi 9., 10. és 13. huszárezredek nyeregből a lövészárokba került állománya rengeteget szenvedett a napi szinten ismétlődő pergőtűztől és a légi fölényt kihasználó olasz és brit repülőgépek géppuskatüzétől és bombavetésétől. Az első vonalban árokszolgálatot teljesítőket és az előretolt figyelőkben lévőket sokszor napokig meg sem lehetett közelíteni, az étel és lőszerutánpótlás nem jutott ki hozzájuk, a híradás pedig az állandóan szétszakadó telefonvezetékek miatt gyakorlatilag megszűnt. A veszteségek minden képzeletet felülmúltak, a környék katonatemetői ijesztő mértékben növekedtek. Az 1918 májusában az olaszországi hadszíntérre kiérkező 10. lovashadosztály harci állománya 10 000 fő volt, amelyből csak 6000-en tértek vissza. Hasonló volt a helyzet a többi arcvonalszakaszon is, ahová nyár derekától októberig közepéig sorra érkeztek egymás leváltására a leharcoltabbnál leharcoltabb alakulatok, közülük pedig egyre több lett a magyarországi kiegészítésű csapattest.

A Hétközség-fennsíkra visszatérő 38. és 74. honvéd gyaloghadosztályok a Zocchi–Monte Sisemol vonalon kerültek állásba, ahol ismétlődő francia támadásokkal kellett szembenézniük. A bal szárnyukra csatlakozó 53. gyaloghadosztály kötelékében, a Monte Valbella előterében a székelyudvarhelyi császári és királyi 82. gyalogezred bakái harcoltak. Ez a védelmi vonal különösen veszélyesnek számított, mert a hátuk mögött lévő Frenzela-szakadékot sokszor megülte a gáztöltetű lövedékekből kieresztett halálos felhő. Tőlük keletre a Monte San Francesco és a Sasso Rosso Brenta-folyóra néző meredélyein a 39. honvéd gyaloghadosztály foglalt állást. Itt az alpinik mutatkoztak kemény ellenfélnek, akik a meredek sziklákon megvetve vasalt bakancsaikat többször is megpróbálták elhódítani a miskolci 10. és a besztercebányai 16. honvéd gyalogezred által védett magaslatokat. Még az utolsó erősítésként érkezett alakulatok között is több magyart találunk, a 27. gyaloghadosztály állományából a kassai császári és királyi 34. gyalogezred szeptember végén, a Máramaros-Ugocsa megyei császári és királyi 85. gyalogezred pedig október 16-án csatlakozott a Hétközség-fennsík védőihez.

Az Asiago–Gallio arcvonalszakasz védelmére beosztott alakulatok helyzete 1918 októberében.
(Forrás: Saját alakulatok helyzete, 38. honvéd gyaloghadosztály, 53., 16. k.u.k. gyaloghadoszály, Asiago-Gallio térségében, Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár, H IV d 683/10-49/a)

Talán a miskolci 10-es honvédek által kibontott, a Monte San Francesco egykori állásai között heverő konzervdobozok
(Fotó: Soós Péter)

1918. október 24-én, az olaszok számára dicstelen emlékű caporettói áttörés évfordulóján a Monte Grappánál, majd a Montellónál és végig a Piave mentén is támadásba lendültek az antant csapatai, megkezdődött a vittorio-venetói csata. Október 29-én valóra vált a régóta vágyott siker, mélységben több helyen áttörték és ezzel kettészakították az osztrák–magyar védelmet, gyakorlatilag elérve a Monarchia katonai összeomlását. A Hétközség-fennsíkon állásban lévő olasz, brit és francia alakulatok katonái november 1-én kapták meg a már türelmetlenül várt parancsot az előrenyomulásra. A britek az Assa-völgy felől a Monte Katz, a franciák a Monte Ongara irányába, az olasz XIII. és XX. hadtest pedig a Monte Meletta–Foza vonal mentén törtek előre. A kezdetben még ellenálló, majd egyre szórványosabban védekező osztrák–magyar alakulatok lépésről lépésre hátráltak, több csapattest közülük már a teljes felbomlás jeleit mutatta. A 11. hadsereg parancsnoksága a helyzetet tarthatatlannak ítélte és elrendelte a visszavonulást a Folgaria-fennsík és a Sugana-völgy irányába. 1918. november 2-án a Hétközség-fennsík teljes területe olasz kézbe került, a fegyverek pedig elhallgattak a füstölgő romok, az árkokkal elcsúfított hegyoldalak, a gránáttölcsérek szaggatta mezők és a hadisírok fölött.

Csata után… (Gallio, 1918.)
(Forrás: HTM Fotóarchívum, ltszn.80.252)

Az eseménytörténeti összefoglaló után a sorozat 2026 októberében a Monte Zebión 1917. június 8-án bekövetkezett aknarobbanás történetével tér vissza.