Hadi krónikák a Hétközség-fennsíkról – 4. rész
A klasszikus porosz hadművészeti felfogásból kiindulva a háború a tér, a szemben álló erők és az idő egymásra gyakorolt kölcsönhatása alapján tanulmányozható. Mivel sorozatunkban korábban a teret, vagyis a Hétközség-fennsík földrajzát már bemutattuk, következzen az idő, azaz az eseménytörténet rövid ismertetése, két részletben. Az elsőben az olasz hadbalépéstől 1917 nyaráig terjedő események időszakának a négy szakaszával.
A Hétközség-fennsík az olasz hadba lépés napjától egészen a konfliktus legvégéig aktív háborús övezetnek számított, változó intenzitású periódusokkal. Magyar szempontból két jelentős esemény ismertebb, az 1916. évi tavaszi és az 1918. évi nyári osztrák–magyar offenzíva időszaka, hiszen ezekben számos magyarországi kiegészítésű alakulat is részt vett. Hogy megismerjük a többi szakaszát is a hadszíntér történéseinek, az összefoglaló jellegű hadtörténeti munkákon kívül fel kell lapoznunk a tárgyban írt tudományos és ismeretterjesztő műveket, különösen azokat, amelyek az olasz nézőpontot is bemutatják. Így már nyolc periódusban bontakozik ki előttünk az alpesi mikrorégió világháborús története.
Első szakasz: határmenti harcok 1915. május 24-től 1916 tavaszáig
Soha nem is lehetett kérdéses, hogy a Hétközség-fennsík az Olasz Királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia között esetlegesen bekövetkező háborúban hadműveleti területté fog válni. A Pó-síkságra benyúló dél-tiroli kiszögellés stratégiai helyzete, az osztrák fél részéről igazságtalannak tartott 1866-os területveszteség, az olasz részről pedig a határ túloldalán maradt olasz nyelvű népcsoportok problémaköre előre kódolta azt, hogy az Adige, az Astico és a Brenta folyók közé eső területen elsőként csapnak majd fel a lángok. Nem véletlen, hogy mindkét fél erődök egész láncolatát építette ki a határ két oldalán, lezárva és uralva a völgyeket és az utakat.
Az olasz erődítési rendszer a délkeleti tiroli fronton.
(Forrás: A Nagy Háború írásban és képben. Az olasz háború. Atheneum Budapest, 1926., p. 205.)
A háborúba való belépés előtt született olasz hadműveleti tervekben nem szerepelt a dél-tiroli offenzíva lehetősége, mert egy ilyen irányú támadás a nehéz hegyi terep, a gyér közlekedési hálózat és nem utolsó sorban az osztrák–magyar erődítmények pusztítására alkalmas nehézfegyverek hiánya miatt időveszteséggel, nagy áldozattal, illetve kétséges eredménnyel járt volna. Ezért az Isonzó-fronton támadásra induló főerőkkel ellentétben az itt állomásozó olasz 1. hadsereg feladata az 1915. április 1-én kiadott hadműveleti utasítás alapján csak védekező magatartásra korlátozódott. Ezt később azzal egészítették ki, hogy a határ sérthetetlenségének jobb biztosítása érdekében birtokba kellett venniük a hágókat, illetve a rendelkezésre álló erőket figyelembe véve kellett megszállniuk az ellenséges határmenti területeket.
Az osztrák-magyar és az olasz magasabb egységek elhelyezkedése a délkelet tiroli hadszíntéren 1915 májusában.
(Forrás: HM HIM, Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár, A kétoldali haderők helyzete a háború kezdete óta. H IV d 680/1-4)
1915. május 24-én hajnalban a Monte Verena tetején álló olasz erőd leadta első ágyúlövését, amelyről többen úgy vélik, hogy az egész olasz hadszíntér elsőként eldördült lövése volt. Ezzel megkezdődött az erődök és a körülöttük települt tüzércsoportok között hónapokig elhúzódó tüzérségi párbaj. A Lavarone-fennsíkot őrző négy osztrák–magyar erősség, a Werk Vezzena, a Werk Verle, a Werk Lusern és a Werk Gschwent hamarosan az olasz páncélerődök 149 mm-es ágyúinak és a 280 mm-es partvédelmi tarackok kereszttüzébe került. A több ezer találatot elszenvedett erődök személyzete kitartott, és hatásos tűz alá tudták venni egymás közvetlen előterét, feltartóztatva és megakadályozva a gyalogsági támadásokat. Május 30-án az olasz 34. hadosztályt abban a hitben indították támadásra, hogy az ellenséges védelmi vonalat már kiürítették, de rendkívül súlyos veszteséget szenvedve csak kisebb előretolt támpontokat tudtak kialakítani.
Az osztrák–magyar oldalon kezdetben zavarba ejtően kevés erő állt rendelkezésre. Az első napokban a védelem az erődökben szolgáló vártüzéreken és lövészeken kívül jóformán a határzárak helyőrségi különítményei, a helyi vámőrség és a csendőrség vállán nyugodott. Május végétől az Innsbruckból ide irányított, a császári-királyi Landwehr alakulataiból (elsősorban Landsturm, Landesschützen, Standschützen zászlóaljakból és menetzászlóaljakból) összeállított 180. gyalogdandár átvette a fennsík védelmét, amely így megszilárdulhatott. A védelmet tovább erősítette a frissen megalakult és Dél-Tirolba vezényelt német Alpenkorps, vagyis a Bajor Királyi Hadsereg hegyi kiképzésű csapattesteiből álló, hadosztály erejű elit alpesi hadtest. Jóllehet az Olasz Királyság ekkor még nem üzent hadat Németországnak, a német főparancsnokság megfélemlítési céllal küldte az erősítést, amelyet elvileg csak védelmi célú műveletekben, mint mozgó tartalék vetettek be.
Augusztus közepén az olasz haderő felújította a tüzérségi támadásokat, amelyet immáron a kifejezetten hatékony 30,5 cm-es partvédelmi tarackok is támogattak. 1915. augusztus 24-én a 34. hadosztály megismételte az ellenséges vonalak áttörésére irányuló kísérletét, de az erődök és a géppuskák jól vezetett tüzében a támadás minden arcvonalszakaszon a rendkívül súlyos veszteségek miatt összeomlott. Ezt követően a hamarosan beálló hideg időjárás és a nagy hó miatt egészen 1916 májusáig a Hétközség-fennsíkon többnyire nyugalom honolt.
Olasz nehéztüzérségi lövedék becsapódása Werk Verle páncélerődbe, 1915.
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Fotóarchívum, leltári szám: 11934)
Második szakasz: a „büntető hadjárat”, 1916. május 15. – június 16.
A Dél-Tirolból indított osztrák–magyar támadásról a Nagy Háború Blogon korábban már született összefoglaló írás, így ez a kronológia csak a Hétközség-fennsíkon történtekre igyekszik szorítkozni.
Az osztrák–magyar 11. hadsereg Rovereto térségéből való déli irányú előrenyomulását követően 1916. május 19-én délben megkezdődött az offenzíva második szakasza, melynek célja kifejezetten a Hétközség-fennsík teljes birtokbavétele és a vicenzai-síkságra vezető utak megnyitása volt. A III. és a XX. hadtest összevont tüzérségi tűzelőkészítését követően a III. hadtest 22. és 28. hadosztálya rohamot hajtott végre az olasz 34. hadosztály állásai ellen, a Cima Vezzena – Monte Costesin vonalon. Május 21-én sikerült áttörniük a védelmet, amely az olasz csapatok fokozatos visszavonulását eredményezte. Mivel a lassanként beérkező erősítéssel sem tudták a támadókat megállítani és az arcvonalat megszilárdítani, május 26-án már arra adtak utasítást, hogy a főellenállási vonalat a fennsík peremén alakítsák ki. Két nappal később az időközben rommá lőtt Asiago is elesett.
Asiago az ellenséges tűz hatása alatt 1916. június 5-én.
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Fotóarchívum, leltári szám: 58.281)
Az osztrák–magyar III. hadtest előrenyomulása ekkora kezdett már lelassulni, köszönhetően az olasz oldalon sorra megjelenő erősítésnek, valamint annak, hogy a tüzérséget nem sikerült időben előre vonniuk. Az offenzíva második szakasza Arsiero és Asiago birtokbavételével véget ért, a következő hadműveleti cél immáron a vicenzai-síkságon fekvő Thiene lett volna, de ennek elfoglalására már a tartalékhadosztályok bevetésével sem volt reális esély. Május 28-án a harcok a fennsík délnyugati peremén, az Astico völgye felett őrködő Monte Cengio-hegycsoport területén is fellángoltak, ahol az osztrák–magyar 28. és a 34. hadosztályok csapatai június 3-ra legyűrték a szárd gránátos dandár (Granatieri di Sardegna) ellenállását.
A Monte Cengio csúcsa (1354 m), háttérben a Monte Pasubio-tömbje.
(Fotó: Soós Péter.)
A Cesuna felől a síkságra vezető utat, valamint az asiagói-medencét uraló magaslatokat (Monte Lèmerle, Monte Zovetto, Monte Busibollo, Monte Kaberlaba, Monte Valbella) még az innen, továbbá az Assa-völgye és Asiagó felől indított támadások sorozatával sem sikerült tartósan birtokba venni. A folyamatosan érkező olasz erősítés, különösen a 32. hadosztály szívós ellenállása miatt ezen az arcvonalszakaszon a támadás június közepére elakadt, a védelem megszilárdult. Mindeközben, szintén május végétől az asiagói-medencétől északra kezdett kibontakozni az osztrák–magyar 3. hadsereg támadása, melynek fő feladata a Meletta-hegycsoport elfoglalása és a Brenta-völgyébe való kijutás volt. A tüzérségi fölény kezdetben jól érvényesült és az itt bevetett stájer és bosnyák gyalogezredek véres közelharcban elfoglalták a két legfontosabb állásrendszert a Monte Meletta és a Monte Fior csúcsán, de az alpini zászlóaljak és különösen a Sassari-dandár szardíniai gyalogezredei vitézül védekezve, ellentámadások sorozatát indítva úrrá lettek a válságos helyzeten.
1915 M 3,7 cm-es gyalogsági ágyúval tüzelő bosnyák gyalogság Asiagó mellett, 1916.
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Fotóarchívum, ltszn.43.279)
A június második hetében indított utolsó osztrák–magyar támadási kísérletek a Hétközség-fennsík minden szakaszán súlyos veszteséggel jártak és kudarcot vallottak. Június 16-án, miközben az olasz fél már átvette a kezdeményezést, Jenő főherceg hadseregcsoport-parancsnokságára megérkezett a parancs az erősítésként küldött hadosztályok visszarendeléséről és az egész hadművelet leállításáról. A Bruszilov-offenzíva megállítása elszívta az erőforrásokat és elvitte a hadvezetés figyelmét az elakadt dél-tiroli hadjáratról.
Harmadik szakasz: visszavonulás, ellentámadások és a hadműveleti szünet (1916. június 24. – 1917. június 10.)
A június 16-i parancs arra utasította a Hétközség-fennsíkon harcoló osztrák–magyar erőket, hogy jelöljenek ki egy tartós védelemre alkalmas vonalat és vonuljanak oda vissza. Ez a nagyjából 25 km hosszú főellenállási vonal lett a „Winterstellung” (téli állás), amely a jól védhető csúcsokra, hegygerincekre és völgyekre támaszkodva közel egy éven keresztül szelte ketté a tájat. A vonal a következő fontosabb pontokon haladt keresztül: Monte Ortigara, Monte Campigoletti, Monte Chiesa, Monte Forno, Corno di Campo Bianco, Monte Zingarella, Monte Colombara, Monte Zebio, Monte Rotondo, Monte Mosciagh, Monte Rasta, a Val Ghelpach és a Val d’Assa találkozása, a Val d’Assa és az Astico-völgy érintkezése. Az olaszok állásai az északi szektorban a Monte Caldierától a Monte Taverléig húzódó hegyláncra támaszkodtak, a délnyugati szektorban pedig a Cengio-hegycsoport volt a védelem gerince. Az osztrák–magyar állások vonalát úgy választották meg, hogy minden egyes szakaszán felülről lehetett belőlük megfigyelni és tűz alatt tartani az olasz kézen hagyott területet.
Az osztrák–magyar csapatok 1916. június 24-25-én rendezett és sikeres visszavonulást hajtottak végre. Az olasz erők első ellentámadására június 30-án került sor, amelyet július 6-7-én, majd július 11-13. között és július 24-én megismételtek, de a súlyos veszteségek miatt mindegyiket teljes kudarccal. Ezek mindkét oldalon meghaladták a „büntető hadjárat” veszteségeit. A következő szűk egy évben viszonylagos béke honolt a Hétközség-fennsíkon, mindkét fél erődítési munkákra és a szállítási vonalak kiépítésére fordította idejét és erejét.
Tartalékállásban a Monte Chiesán, 1916. A képen valószínűleg a császári és királyi 17. gyalogezred katonái.
(Forrás: HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Fotóarchívum, 103.269)
Negyedik szakasz: az „ortigarai-csata” (1917. június 10-26.)
Az olasz hadvezetés már 1916 őszén kidolgozta annak a hadműveletnek a tervét, amelynek célja a Cima Portule és végső soron a teljes Hétközség-fennsík visszavétele volt. A június elejére kitűzött támadás súlypontjaként a Monte Ortigara (2105 m) kopár sziklatömbjét jelölték ki. Itt az osztrák–magyar III. hadtest alárendeltségében lévő 6. hadosztály védekezett. A főként hegyvidékről származó csapatokból szervezett III. hadtest teljesítménye miatt kiérdemelte az „Eisernekorps”, azaz a „Vas hadtest” nevet. A csapatösszevonásokat és az előkészítést követően 1917. június 10-én hajnalban az olasz 6. hadsereg összpontosított tüzérségi támadást zúdított a területre, majd annak előbbre helyezését követően megindultak az alpini zászlóaljak és megkezdődött a csapatnem életében tragikus, egyben hősies emlékűvé vált kéthetes kálvária. A teljesen nyílt, az osztrák–magyar gyalogság és tüzérség által jól belőhető, rendkívül nehezen járható völgyekben és hegyoldalban az olasz erők rendkívüli veszteséget szenvedtek. A hegycsúcsok többször felújított ostroma június 19-én végül részsikert hozott, a három támadó oszlop elfoglalta a Monte Ortigara lapos tetejét, amely azonban védhetetlennek bizonyult.
Felirat a császári és királyi 6. gyaloghadosztály felszámolt temetőjének egyik sírkövén: „Épült az 1917 júniusi harcokat követően”.
(Fotó: Soós Péter.)
Június 25-én hajnalban a gránátokkal és gázlövésekkel indított tüzérségi csapást és aknavető-tüzet követően a lángszórókkal is támogatott osztrák–magyar rohamcsapatok rendkívül heves kézitusában visszafoglalták a hegy nagy részét. Másnap az olasz 6. hadsereg parancsnoksága kiadta a visszavonulási parancsot, így véget ért az egyik legbrutálisabb veszteséggel járó alpesi csata. A néhány négyzetkilométernyi területért 16 nap alatt folytatott harcok ára 25 199 fős olasz (elesett: 2865 fő, sebesült: 16 734 fő, eltűnt: 5600 fő) és 8828 fős osztrák–magyar (elesett: 992 fő, sebesült: 6321 fő, eltűnt: 1515 fő) veszteség volt.
A „Colonna Mozza”, azaz a „Csonka Oszlop”, a Monte Ortigara tetején 1920-ban állított emlékmű, felirata: „Per non dimenticare” – hogy ne felejtsünk.
(Fotó: Soós Péter.)
Sorozatunkat 2026 szeptemberében a Hétközség-fennsík harcai kronológiájának a második részével folytatjuk.