Mándoky Sándor, a 40. honvéd gyaloghadosztály tábori lelkésze az első világháborúban

Lelkesedés, mindennapok, elkeseredés. Talán ezzel a három szóval lehet a legegyszerűbben összefoglalni Mándoky Sándor római katolikus tábori lelkész első világháborús naplóit, aki 1915 és 1916 augusztusa között szolgált a keleti fronton. Természetesen a kép nem ennyire fekete-fehér. Hogyan került a hadszíntérre? Milyen lelkülettel látott neki a mindennapi munkának? Mi volt a pontos feladatköre és milyen különleges helyzeteket örökített meg? Mik voltak azok a pillanatok, amik a kezdeti lelkesedést átformálták benne, hogyan jelennek meg ezek a bejegyzéseiben? Ezekre a kérdésekre igyekszem választ keresni az írásomban. – Ocskay Flóra, a Roberto Visintin-díj 2026. évi második díjat nyert pályázójának írása a pályaműve alapján készült.

A tábori lelkészet intézményi keretei

Az első világháború előtt

Az első világháborúban ismert keretek a kiegyezést követően kezdtek el kialakulni, miután sor került a közös hadsereg felállítására. Katonai lelkészi kerületek jöttek létre, illetve kimondásra került, hogy valamennyi felekezetbe tartozó katona vallási szükségleteit ki kell elégíteni. Ennek köszönhető, hogy a római katolikus tábori lelkészek mellett református, evangélikus, görögkatolikus, görögkeleti, izraelita és mohamedán egyházi személyek számára is létesítettek működési területet. Teljes autonómiáról azonban nem beszélhetünk, mindegyik felekezet a római katolikus apostoli tábori helynök alá volt rendelve, ez egészen az első világháborúig így maradt.

A háború kitörésekor

1914. július 28-a után a két nemzeti hadseregnél külön tábori lelkészet került kialakításra. A katonákkal foglalkozó egyháziak élére egy tábori főpap lett kinevezve, aki egyházi ügyekben a tábori püspök, katonai ügyekben a hadseregparancsnok alá volt rendelve. A hadseregparancsnoksághoz egy római katolikus pap, egy protestáns katonai lelkész és egy tábori rabbi került. A hadosztályokhoz két katonai lelkész volt rendelve, közülük az egyik mindig római katolikus pap volt. A többi egységnél egy-egy katona lelkész teljesített szolgálatot. A különböző felekezetek az egyházi joghatóságukat a saját egyházi vezetőjüktől kapták, azonban intézményesülésük ekkor még nem történt meg.

Kezdetben sok lelkész jelentkezett önként. 1915 őszén a Monarchia hadseregében 1615 római katolikus pap szolgált, 1916 őszén már 2400 fő. Természetesen a háborút nem mindannyian szolgálták végig.

A világháború után

A világháború után szükséges volt a tábori lelkészet újjászervezésére is. Az Apostoli Tábori Helynökség felállítására 1920 augusztusában került sor, miután augusztus 24-én felszentelték tábori püspöknek Zadravecz István ferences szerzetest.

Mándoky Sándor tábori esperesként 1939-ben a Lánchídnál mondott emlékbeszéde közben.
(Forrás: Vitézek Lapja, XVII. évf., 12. sz., 1939. május 1.)

A Protestáns Tábori Püspökség csak 1923 februárjában került kialakításra, annak ellenére, hogy már 1917 óta folytak ezzel kapcsolatban tárgyalások. Élére Soltész Elemér, nagybányai református lelkészt nevezték ki. Az izraelita felekezet számára nem került sor a katonai lelki gondozás intézményesítésére.

A naplóíró és az írásműve

Mándoky Sándor 1864. szeptember 7-én született Marosvásárhelyen Mándoky Béla színész fiaként. Pappá szentelésére 1892. szeptember 4-én került sor Nagyváradon. Segédlelkészi és kápláni szolgálat után a soproni Honvéd Főreáliskola lelkész-tanára, valamint intézeti könyvtárnoka lett.

A pécsi hadapródiskola épülete korabeli képeslapon.
(Forrás: Pécs ma)

1903 októberében helyzeték át a pécsi Magyar Királyi Honvéd Hadapródiskolába. 1915. augusztus 2-án itt érte a behívása: „A m. kir. honvédelmi miniszter 186336/2. számú rendelete értelmében szolgálattételre a 40. honvéd gyalog hadosztályhoz osztattam be.” A szolgálattétel helyszíne a keleti front volt, ahonnan 1916 augusztusában tért vissza Pécsre. Itt a szerb megszállásig tartózkodott, majd Budapestre távozott, később a Ludovika Akadémián is tanított. Számos szervezet (pl.: MOVE, Magyar Tűzharcos Szövetség, Társadalmi Egyesületek Szövetsége) tagjaként és kitüntetés (pl.: koronás arany érdemkereszt, lelkészségi érdemkereszt, hadékítményes Vöröskereszt II. osztálya) tulajdonosaként hunyt el 1942. október 27-én, Budapesten.

Mándoky Sándor egyik első világháborús naplófüzetének a borítója.

Naplóiból az 1889. január 1. és 1940. december 31. közötti időszakok ismertek, kivéve az 1919 májusa és 1932 decembere közötti részek. Elmondható, hogy Mándoky Sándor hatalmas forráskorpuszt hagyott hátra, amelynek alaposabb megismeréséhez átfogó kutatómunka szükséges. A rendkívüli részletességgel megírt bejegyzések közül az első világháborús szolgálatát lefedő időszakot vizsgáltam, amelyek öt füzetecskében találhatóak meg. A naplók érdekessége a tartalomjegyzék, a címadás és olykor a rövid tartalom megjelenítése. Emellett a tartózkodási hely is leírásra került az egyes napokhoz kapcsolódóan.

Az egyik első világháborús naplófüzet tartalomjegyzéke.

Ez az alaposság alátámaszthatja a szerző 1916. március 15-i bejegyzését, miszerint a naplójegyzetei sajtó alá rendezésén dolgozik. A napló későbbi publikálásáról azonban nincs információm.

Kezdeti lelkesedés

Mándoky Sándor nagy lelkesedéssel várta a behívását, hiszen a háború kitörésétől kezdve nyomon követte a harci eseményeket. Lemberg elfoglalása után július 31-én így írt: „ha még sokáig késik a vezényeltetésem, valahol Oroszországban érem utól a társaságot.” Augusztus 4-én aggodalmát fejezte ki, hogy ha nem siet kellőképpen, akkor már csak a győzelem hírére fog odaérni („Mondom, hogy sietnem kell, mert másképpen nem érek a győzelem koronájának feltevéséhez.”). Tehát izgatott volt és pozitívan vélekedett a háború kimeneteléről, melynek fő oka az ekkor zajló gorlicei áttörés sikeressége lehetett. A frontra augusztus 5-én indult el. Az utazása során először Lembergben találkozott a háború pusztításával, hiszen a pályaudvart teljesen szétlőtték, a berendezés, az ablakok, a drótvezetékek teljesen megsemmisültek.

A leégett lembergi vasútállomás.
(Forrás: Digitális Képarchívum)

A látottakat nem hagyta megjegyzés nélkül: „és ezt nevezik felszabadító és kultúrát terjesztő háborúnak.” 1915. augusztus 10-én érkezett meg Uhrinowba, ahol találkozott Szurmay Sándorral, akivel ekkor már 16 éves barátságot ápolt. Az altábornagy örömmel fogadta, kinevezte a hadosztály lelkészeinek plébánosává, akik „nagy szolgálatot tettek és tesznek a csapatoknak.”

Feladatok és kihívások

A tábori lelkészek számára a feladatokat a Szolgálati Utasítás szabta meg. Ennek megfelelően rendszeresen jelenik meg az adminisztrációs munka, az „anyakönyvezés”, mely elsősorban a halálesetek anyakönyvi rögzítésére vonatkozik. Ez a körülmények miatt mindennapos munka volt, amely lelkileg megterhelte Mándoky Sándort. 1915. augusztus 24-i bejegyzésében így ír erről a feladatáról: „Minden tétel egy derék magyar honvéd halálát jelenti és fájdalom! Nagyon sokan esnek el.” Természetesen a temetést is a papok végezték. Név szerint emlékezik meg Bosznay Ferenc őrnagy temetéséről az 1916. január 12.-ei bejegyzésében. Korábbi naphoz kapcsolódóan említi, hogy az ellenséges orosz katonákat is eltemették a csaták után (lásd: 1915. szeptember 9-i bejegyzés).

Az elesett katonák hagyatékait is a plébánia kezelte, azok összegyűjtését, hazaküldését és az elhunyt katonák családtagjainak, hozzátartozóinak az értesítése a halálhírről a lelkészek feladata volt.

A Szolgálati Utasítás szerint részt kellett vennie a kórházak, kötözőhelyek mindennapjaiban is. Ez rendszeresen megjelenik a naplójában, a pontos feladatairól nem ír bővebben.

A sok tennivalója mellett időt kellett szakítania az elsődleges szolgálati feladatára: szentmisék tartására, illetve szentségek kiszolgáltatására. Ezekre nemcsak nagyobb ünnepekkor került sor, hanem a mindennapoknak is a részét képezték. 1915. október 9-i bejegyzésében így ír: „kastély keleti szárnya mellett emelkedő platon egy óriási hársfa tövében, ügyesen felállított oltár mellett tarthattam a tábori istentiszteletet.” Ezek alkalmával rendszeresen prédikált, ezek szövegével kutatásom során még nem találkoztam. A szentmiséken általában a szolgálatmentes legénység volt jelen, valamint a tisztikar, illetve a kórházakat is rendszeresen látogatta ilyen célból.

Mise a harctéren.
(Forrás: Fortepan, Jankó Attila adománya, képszám: 33804)

Mándoky Sándor a háború forgatagában nem mindennapi eseményekkel is szembenézett. 1915. augusztus 14-én a grybowicai ortodox templomban járt, amit ekkorra már átalakítottak kórházzá, ahol liturgikus kellékeket keresett, illetve az értékes és jó állapotban lévő miseruhákat is átválogatta. Emellett olvasható egy lopásról szóló történet is: egy éjszaka ellopták a kimosott egyházi fehérneműket, valamint egyéb eszközöket. Mozgósították a tábori rendőröket, akik egy krumpliföldön, valamint egy háti bőröndben meg is találták az albát, a vállkendőt, egy kelyhet és egy kéztörlőt. Miután megkerültek, Mándoky értekezett Fesztl Lehel altábornaggyal, aki nem fogta fel komolyan a dolgot, hiszen ilyen „vásznakra” nincs különösebb szüksége a katonáknak a háborúban.

1915. szeptember 3-án a saját tűzkeresztségéről ír: „Én ma estem át a tűzkeresztségen, egy srapnel alig kétszáz lépésre robbant fel előttem; még ilyen tisztes távolságból is igen kellemetlen érzést keltett bennem.” Bár szerencsére Mándoky Sándor nem sérült meg, mégis heves harcokról tudósított, melyek a Kolonia Malewanka nevű település közelében folytak. Ennek következményét a tábori lelkész is látta és hallotta: az oroszok folyamatosan ágyúzták az ott húzódó műutat, illetve az erdőt, hiszen „keresik a mi tüzérségünket, mely folyton válaszol és így folytonosan bömbölnek az emberirtó szörnyetegek.” Emellett folyamatosan érkeztek a sebesültek, akiknek ellátásában Mándoky Sándornak is szerepe volt. Lezárásként így ír erről a számára emlékezetes napról: „Felejthetetlen napom ez nekem, először láttam egész közelről az emberirtás borzalmait.”

Áldoztatás a fronton.
(Forrás: Digitális Képarchívum)

Érdekes mindennapi háborús adalékként említhető meg 1916. január 12-i bejegyzése. Az írása szerint reggel fél nyolctól 20 gránát és srapnel repült be a szomszédjába, a távírászok konyhájába is esett orosz gránát, mely a paszullyal teli főzőládát szétvágta, valamint megsebesített négy embert és egy lovat könnyebben: „egész ebéd alatt hullottak le az orosz lövedékek; elég kellemetlen.” Emellett különösebb kommentár, esetleges halálfélelem nem jelenik meg a naplóban, amiről arra következtethetünk, hogy a fronton töltött hat hónap Mándoky Sándort is valamelyest érzéketlenné tette az ilyen események felé, bár a napi bejegyzés végén ír arról, hogy az oroszok már nagyon közel lehetnek, ami aggódással tölti el: „Nagyon meleg a talaj a lábunk alatt, mert már bizonyosra vehetjük, hogy az orosz tűzérség legközelebb minket fog lőni.”

Elkeseredés, kiábrándulás

A háború mindennapjaihoz való alkalmazkodás nem jelent egyben beletörődést. Szilvesztert két napos utazás előzte meg, 1915. december 31-én érkeztek meg Radziwillow környékére, így ünneplésre nem került sor és Mándoky Sándor is elkeseredett hangon ír a naplójába: „Istenkém! Egy pár óra mulva, már a harmadik esztendőbe lép a háború és ki tudja, mikor lesz vége?! Ki tudja, vajjon mához egy évre hol és miképpen érjük meg az új esztendő végét? Egyedűl te tudod édes Istenem, akit leborulva, áldva imádok. Amen!” Ezek már nem a korábban frontra kívánkozó ember szavai, aki attól félt, hogy kimarad a dicsőséges győzelemből, hanem azé a tábori lelkészé, aki saját szemével látta a háború borzalmait: a lerombolt épületeket, a sok sebesültet, általa is ismert személyek temetését.

Húsvétvasárnapi prédikációjában, amit a kórházban mondott el, is a békét sürgeti, melyet nagy éljenzés fogad: „többen sírtak, mikor az édes otthont emlegettem; mikor pedig befejezésül azt kívántam, hogy a jövő húsvét már otthon érjen minket, egyhangú volt a felkiáltás: adja Isten.” (1916. április 23.) Ekkor már nagyobb közönség előtt is hangot adott annak a véleményének, hogy a háború minél hamarabbi befejezésére van szükség.

Gyóntatás a tábori körülmények között.
(Forrás: Digitális Képarchívum)

Ezek fényében nem meglepő, hogy 1916 augusztusában már nagyon várta, hogy visszatérhessen Pécsre. Augusztus 14-én érkezett meg a hazavezényeltetése. Utóda Gál István római katolikus tartalékos segédlelkész lett. Még elköszönt Nagy Pál tábornoktól, aki köszönetet mondott neki az egy éves szolgálatáért, valamint biztosította Mándokyt, hogy csak fizikailag fog eltávozni, mert annyira szerették, hogy sokat fognak még rá gondolni. Ezen a napon kapta meg a 2. osztályú lelkészi érdemkeresztet. Hazautazása augusztus 15-én kezdődött el Papfalváról. Pécsre augusztus 18-án érkezett meg, s ezzel lezárult Mándoky Sándor egy éves tábori lelkészi szolgálata a keleti fronton a 40. honvéd gyaloghadosztály kötelékében. Ezt a napló írója is örömmel veszi tudomásul: „Kimondhatatlan megnyugvásomra szolgál, hogy végre itthon vagyok és a magam fészkében és teljes biztonságban fekhetem le.”

Összegzés

A téma és a kiválasztott személy nem lehet ismeretlen a Blogot hosszabb ideje olvasók számára. Stencinger Norbert korábban írt a tábori lelkészi intézményről, valamint Mándoky Sándorról is. Erre a témára is ő hívta fel a figyelmemet, nagyon köszönöm Neki!

A naplók írója hazafias és kötelességtudó személy volt, ezen tulajdonságai voltak a fő mozgatórugói a frontszolgálatának. A hadseregben is precízen ellátta előírt feladatait, de a váratlan helyzetektől sem riadt vissza. A háború borzalmai azonban őt sem hagyták érzéketlenül, melynek lenyomata az írásaiban megjelenik. Naplóbejegyzési érdekes adalékot szolgáltatnak az első világháború katonai lelkészi szempontból történő megéléseihez.

A forrásokról

A kutatás alapját Mándoky Sándor magánnaplói adták, amelyek a Hadtörténelmi Levéltárban találhatóak és kutathatóak, a jelzete HM HIM HL VII. 233. TGY 756.
Az életrajzi adatok kiegészítéséhez kutattam a Pécsi Egyházmegyei Levéltárban (PEL), így bizonyos információkhoz ott jutottam hozzá.

Bibliográfia

Borovi József: A magyar tábori lelkészet története, Budapest, 1992.
Varga A. József: A katonai lelki gondozás. In: Hazánk dicsősége. 160 éves a Magyar Honvédség, Budapest, 2008.
Varga A. József: Katonák–lelkészek: tábori lelkészek, Budapest, 2010.