Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 39. rész

1918 decembere. Roób József és társai petropavlovszki hadifogolyként egyszerre szembesülnek a történelmi Magyarország szétesésének híreivel és Oroszország polgárháborús összeomlásával, ami lelkileg is megterhelő, ráadásul a táboron belül is eltérő reakciót vált ki a Monarchia különböző nemzetiségű tisztikarában. Néha felmerül, majd elhal a hazatérés reménye, de már a vöröskereszt elszigetelődött delegáltjai is tehetetlenek. Teljes szörnyűségében beköszönt a szibériai tél, s nekik nincs megfelelően fűtött lakóhelyük, sem öltözékük, sem tüzelőanyaguk, sem élelmük, pénzük is alig: fagyoskodnak, a legénység rongyokban jár, rohamosan terjed a tífusz, a TBC. Roób is köhög, megfázott. Így telik el a családtól távol töltött ötödik karácsony, s köszönt be az 1919-es újév. A túlélést tovább nehezíti a táborparancsnokság: az extrém időjárástól függetlenül kötelezővé teszik a rabok napi sétáját…

Dec. 2. A fentemlített öngyilkos-jelölt ez idő szerint, mint elmebeteg lesz kezelve, miután az őrültség tünetei mutatkoznak rajta. A románok részben már elmentek, részben meg e napokban mennek el keletre, némelyek szerint haza felé, mások szerint csak Irkutzkba. Az újsághírek után nem képes az ember helyes képet alkotni magának a nyugati viszonyokról. A tegnapi újságok szerint pl. a szerbek betörtek a Bánátba, a románok erősen fegyverkeznek, hogy betörjenek Erdélybe, a csehek meg a tót vidéket követelik már maguknak. Ugyancsak a tegnapi újságok szerint az angol képviselőházban oly nyilatkozatok hangzottak el, amelyek szerint Angolország nem kíván beleavatkozni Oroszország dolgaiba, egy másik hír szerint meg Dél-Oroszországban már megjelentek az entent csapatok és az itteni diktátor is azt mondta, hogy az entent csapatok már délről, nyugatról és északról támadják Oroszországot.

De nemcsak az a baj, hogy az otthoni viszonyokról nem tudunk magunknak helyes képet alkotni, hanem a legnagyobb baj az, hogy a mi hazamenetelünkre nézve nincs semmi jel. Nem látok semmi olyat, ami után remélhetném, hogy nemsokára elkerülünk innen. Emellett a drágaság mindig nő, így pl. egy pud burgonya már 15 rubel, egy fej káposzta 1.50-2.00 rubel, egy szál sárgarépa 30 kopek. A fizetést meg szintén nagyon rendetlenül kapjuk úgy az orosztól, mint a vöröskereszttől. Az orosztól még az okt. havi fizetést sem kaptuk meg. Fát is oly keveset kapunk, noha a vöröskereszt is ad valamit, hogy egész nap didergünk és nemcsak, hogy állandóan téli kabátban ülünk, hanem sokan egész nap betakaródzva fekszenek az ágyukon. Még az jó, hogy legalább éjjel nem fázom. Ezt is csak a nagy bundámnak köszönhetem. Egyébként roppant sokat vagyok ébren éjjelkint, amit a kemény fekhelynek tulajdonítok elsősorban. Amint egy ideig valamely oldalamon fekszem, úgy elzsibbadnak a tagjaim a kemény szalmazsáktól, hogy fel kell rá ébrednem és megfordulnom. Ha meg a takaróm egy kissé félrecsúszik, úgy a hidegtől ébredek fel. Reggel 7 órakor kelünk még sötétben, este ellenben már lefekszem 8 órakor mindig. A délelőtt még csak eltelik valahogy, de d. u. már rendszerint oly sötét van, hogy még olvasni sem lehet és különösen unalmas az este, mert hát a faggyúvilágítás mellett már mégsem lehet csinálni semmit sem. Ha nappal fel akarok melegedni, úgy többnyire kimegyek az udvarra és gyors tempóban körülnyargalok nehány kört, amíg csak át nem melegszem. Sokan közülünk fehérneműhiány folytán eltetvesedtek már. Én e tekintetben még elég jól vagyok. Este 8 órakor hivatalos tetvészkedés van.

Mécses(https://soundcloud.com/chingy-bells)

Dec. 6. Nehány nap óta nagyon el vagyok keseredve, mert nem látok semmi reményt ahhoz, hogy innen ebből a nagy nyomorúságból mielőbb megszabaduljunk. Azt beszélik, hogy tőlünk (pl. Magyarországból) az utóbbi napokban mind több és több hadifogoly érkezik ide vissza, csak mi nem mehetünk édeseink közé. E visszatérők szájába sok mindenféle hírt adnak. Amint ma Dittel főhadnagytól hallottam, a 9 sz. barakkban több tiszt legyen [!], akik az itten újságok hírei alapján már nyíltan kifejezést adnak az önálló Tótország létesítése alkalmából érzett örömüknek. Pozsonytól Kassáig minden északra eső földet maguknak vindikálnak.

Dec. 9. Tegnap láttam meg az első reménysugarat a hazamenetelünkre nézve, amennyiben egy újsághír szerint a szibériai külügyminisztériumban egy bizottságot szerveztek a hadifoglyok kicserélésének végrehajtására. Már most csak az a kérdés, hogy miképp működik majd e bizottság, amely a vöröskereszttel együtt fog dolgozni. De mégis van már legalább valami, ha még oly kevés remény is ahhoz, hogy végre megszabaduljunk nyomorúságos helyzetünkből.

Dec. 10. Ma temettük Feicser zászlóst, nyitrai ügyvédet. Én is meg vagyok fázva.

Dec. 18. A hőmérséklet kívül 36°R=45°C. Hogy idebent is fázunk, mondanom sem kell.

Dec. 19. A hideg ma is oly nagy, mint tegnap. Nagyon kevesen sétálnak. Én tegnap és ma is csináltam nehány kört. Az embernek nemcsak a bajusza lesz tele jégcsapokkal, hanem még a szemöldöke is és a szempillái is, emellett be kell kötni az embernek az orrát is, nehogy elfagyjon. A barakkban is fagyoskodunk egész nap, a hőmérséklet fejmagasságban 8°R. Mindenki a szalmazsákján gubbaszt, persze sapkában és köpenyben, sőt magam néha minderre föl még a bundámat is felveszem. Az a jó, hogy legalább éjjel nem fázom, mert a takarómra még a bundát is ráterítem. Az ablakok teljesen be vannak fagyva úgy, hogy oly sötétség van, hogy alig lehet olvasni. A falakról pedig szinte folyik a víz, oly nagy a lecsapódás, mondogatjuk is, hogy e lecsurgó víz mind reumává válik. Ilyen körülmények között várjuk az ötödik karácsonyt. Nem sok örömöm lesz benne, ha csak abban nem keresek magamnak örömet, hogy elgondolom, hogy Ti édeseim talán mégiscsak jobban örültök neki. Már maga a viszontlátás is mekkora örömet nyújthat Nektek.

Roób naplójának részlete a körülményekről és az ötödik, családjától külön töltött karácsonyról
(Magántulajdon)

Dec. 25. Nehány szóval megemlékszem az ötödik karácsonyról is főleg azért, mert később elfelejtem bizonyára azt a nyomorúságos helyzetet, amelyben ezt eltöltjük. Tegnap egész nap azt a gondolatot forgattam fejemben, hogy ha létezik telepátia, úgy annak segélyével tudassam Veletek édeseim, hogy egészséges vagyok és ennélfogva ünnepeljétek teljesen nyugodtan és ha tudnám, hogy ez sikerült, úgy megvan az én ünnepem is.

Különben pedig leírom most, hogy hogyan is telt el a tegnapi és mai nap. Karácsonyfánk nem volt és annak csillogó gyertyait primitív faggyú mécsesünk helyettesítette. Vacsoránk elég jó volt, és pedig egy szelet sertéshús burgonyával és 3 palacsinta. Azonkívül vettem magamnak kétszer 1-1 negyed mákospatkót, egy nyolcad lekváros patkót és 1 font perecet. El nem mulaszthatom megemlíteni, hogy egy negyed mákos patkó ára 2.75 rubel. Kapható volt linzer tésztából készült szelet is és pedig darabja 0.65 rubelért. Ebből nem vettem, de jó is volt, mert nagyon silányul nézett ki. Általában a sütemény olyan, hogy nálunk otthon bizony a cselédség különbet kap. De hát csakis azért vett az ember belőle, hogy mégis valami ünnepélyes színezetet adjon e napnak. A mi barakkunkban tegnap este volt egy kis ünnepély is, miután azonban a másik félbarakkban volt, úgy azt sem néztem meg, mert amikor szívből nem ünnepelek, nem is keresem az ily ünnepélyeket. Vacsora előtt bejött a barakkunkba nehány cigány is és eljátszott nehány magyar nótát, ez volt az egyetlen hazai hang egész este. Később még jöttek betlehemesek is, majd pedig két hosszú szakállú idősebb ember, kik közül az egyik furulyázott, míg a másik csak elkísérte, hogy ő is nehány kopekhez jusson. Igazán szánalom nézni e rongyokba öltözött szegény embereket. Köpeny helyett 1-1 rongydarab lóg a vállukon és a lábuk zsákrongyokba van burkolva. Vannak közöttünk, akiknek van rendes ruhájuk is, de vannak bizony, akik nagyon szánalmasan néznek ki és a vöröskereszt sem tud a legjobb akarat mellett sem segíteni rajtuk, mert nem tud ruhaneműt beszerezni.

Kb. 6 órakor vacsoráztunk és utána aztán az öreg Schätz-cel pasziánszoztunk csaknem 9 óráig, amikoris én lefeküdtem és ha még sokáig nem is aludtam el, de gondolatban legalább egy kis időre haza mentem közétek édeseim. Nálatok ekkor kb. 6 óra lehetett és ennélfogva elképzeltem vagy legalább igyekeztem elképzelni, hogy mit is csinálhattok. Néha már ez is nagyon nehezen megy, hisz már az ötödik karácsonyt töltöm el távol Tőletek. Azért is gondolataim csakhamar átcsaptak a jövő karácsonyra és inkább azt próbálgattam magam elé varázsolni, most már persze magamat is oda képzelve. Társaim legnagyobb része fennmaradt éjfélig és sokan éjféli misére is elmentek a 12. sz. barakkba és igazi istállóban várták ezúttal a kisded Jézus születését. Azt hiszem nyomorúságosabb helyen ő sem jöhetett a világra, mint ahogy mi töltjük el e karácsonyt. A csehek kegyelméből szabad volt 2 óráig fennmaradni és reggel sem kellett 7 órakor kelni, hanem szabad volt 11-ig aludni. Én azonban 8 órakor felkeltem és mialatt megettem rántott levesemet és utána egy kis darabka szalonnát, elgondoltam, hogy mily más is volt valamikor régen ilyenkor a reggeli a nagyszülői háznál. D. e. 11 órakor nagy misén voltam, ahol nagyon szépen énekeltek. Ebéd csi-leves és egy szelet prézlis sertéshús burgonyával és a vacsora 5 szilvás gombóc, melyek egyesek szerint kézigránátnak talán jobban megfeleltek volna. A hideg még mindig tart.

Első világháborús konzervdobozok: egy osztrák-magyar 1918-as és egy orosz hadsereg részére Szamarában gyártott 1916-os. – Érdekesség, hogy a kezdeti idegenkedés után 1875-ben a konzervek bekerültek a cári katonák élelmiszeradagjába. Többféle fajta létezett: húsos és zabkásás leves, hús borsóval, valamint pörkölt; ezeket állami raktárakban is nagy tételben tárolták a hadsereg szükségleteinek fedezésére. Az első világháború alatt felhalmozott orosz konzervkészlet-mennyiséget a polgárháború idején mindkét harcoló fél használta.
(Forrás: https://schlender-antik.com/en/shop/konservendose-erster-weltkrieg-1918/ , https://january31.livejournal.com/156391.html )

1919.

Jan. 1. Egy csalódásokkal telt keserű esztendő újra eltelt és most ez újév küszöbén megint csak oly sötéten látjuk a jövőt, mint talán még soha. Bármennyire is keresem, nem látok semmi olyat, ahonnan csak egy kis reményt is meríthetnék. Tegnap és tegnap előtt itt járt Omszkból egy dán a vöröskereszt képviseletében és amikor azt kérdeztük tőle, hogy mondjon már legalább valami biztatót, ő is csak azt volt kénytelen válaszolni, hogy bizony sajnos ő sem tud semmit, miután 3 hónap óta ő sem kapott semmi hírt. Szerinte mi az orosz belviszonyok mártírjai vagyunk. Ilyen biztatást kaptunk tőle is. Hát nem kétségbeejtő egy állapot ez? Tegnap este a másik félbarakkban egy kis ünnepélyt rendeztek. A program felét magam is végignéztem, de miután nem tudtam egy jóízűt sem nevetni, a szünet alatt lefeküdtem. Emellett fázunk állandóan, most is pl. nem tudunk fűteni, mert nincs fánk. Emellett még történnek olyan dolgok is, mint pl. tegnap d. e. kimentem 9-10 óra között sétálni, mert ez a megparancsolt sétaidő, de miután csak kevesen voltunk kint, a csehek elrendelték, hogy 10-11 óra között ismét menjünk ki, sőt az ügyeleteseket büntetésből ki is állították egy félórára az iroda elé, miközben a mi ügyeletesünk lába el is fagyott. Most folyik egy akció arra nézve, hogy ne csak a hadnagyok és ettől lefelé teljesítsenek szolgálatot, de a bajtársias érzés teljesen hiányzik és azért bajos valamit elérni is. Hogy mekkora a nyomorúság főleg a legénység között, mutatja az, hogy az egyik barakkban pl. 1100 ember közül csupán 40-nek van inge és gatyája, amint erről ma a dán is meggyőződött tegnap személyesen. Ez annál nagyobb baj most, mert a kiütéses tífusz nagyon dühöng és ennek főterjesztője ép a tetű.

Jan. 3. Úgy látszik megint a dán látogatásnak köszönhetjük az oroszok, illetve a csehek ama rendelkezését, hogy ezentúl minden dél előtt 9-11-ig vagyis teljes 2 órát kell sétálni. Most, hogy kissé megenyhült az idő, még csak meg lehet ezt is tenni, de ha hidegebb lesz, nem tudom, hogy fogjuk ezt elbírni. Márpedig a parancs úgy szól, hogy az időre való tekintet nélkül.

Jan. 12. A legsötétebb kétségbeesésben telnek el napjaink. Nem látunk sehol semmi reménysugarat. A béketárgyalásokról sem jön semmi hír. Már azt sem igen merjük remélni, hogy még ez évben is haza kerüljünk. Emellett a nagy nyomorúság a barakkban. A ruhát pl. hétfőn szokta kimosni a legény és aztán kedden felakasztjuk a barakkunkban a fekhelyünk fölött és ott lóg szombatig, mert e nedves barakkban nagyon nehezen szárad.

Vízhordás télen, Krasznojarszkban ‒ hasonlóan történhetett ez Petropavlovszkban is. – Stessel Ernő: Hadifoglyok élete Szibériában című könyve első ízben 1924-ben jelent meg, a szerző saját kiadásában és illusztrációival. Az őrnagy a m. kir. szatmári 12. honvéd gyalogezred tisztjeként 1914. szeptember 12-én, az első lembergi csatánál került fogságba, október 4-én már Szibériában, Krasznojarszkban volt. Itt töltötte 1922 tavaszig tartó fogsága egész idejét, kivéve azt az időt, amikor 1918-ban egy invalidus-szállítmánnyal elindulva a csehek útközben feltartóztatták és háromhavi vasúti és tomszki tartózkodás után Krasznojarszkba visszaszállították.
(Forrás: https://mtda.hu/books/stessel_erno_hadifoglyok_elete_sziberiaban_Optimized.pdf )

A falról állandóan csak úgy folyik a nedvesség és tele van minden penésszel. A fizetést is nagyon nehezen kapjuk, úgy, hogy sokszor bizony szeretnék levágni magamnak egy darabka száraz kenyeret és még azt sem merem, mert nagyon kell takarékoskodni, nem tudni ugyanis, hogy mi vár még reánk. Ez már igazán a legnagyobb nyomorúság, mikor még a száraz kenyeret is sajnálja az ember önmagától. A fa is nagyon rendetlenül jön most az orosz ünnepek alkalmával és ennélfogva fűteni sem tudunk eléggé, pedig a hideg nagy. Sok a beteg, köhög csaknem minden ember (magam is), de emellett sokan lázban is fekszenek. Csak beteg ne legyen itt az ember, mert az még iszonyúbb.