Roób József kohómérnök emlékei a Nagy Háborúból – 40. rész

Roób József és társai – tűrve a szibériai dermesztő hideget és tomboló szélvihart – 1919 január közepén már saját utolsó vagyontárgyaik felélésére, kölcsönök felvételére kényszerülnek. Az éhínség most már valós veszély: csak belsőségekre futja, a kenyeret beosztással eszik. Ruházatuk elhasználódott, miközben barakkjukban többször felüti fejét a tífusz, amely a kórházból került hozzájuk. Roób barakkja karantén alá kerül, emiatt ők maguk kényszerülnek elvégezni a kétkezi munkát, amely néhányaknál a higiéniával való apatikus nemtörődést váltja ki. A táborparancsnokság visszakerül a csehektől az oroszokhoz, ami a foglyok részére határozott könnyebbséget és némi természetbeni juttatásokat – kenyér, hús, cukor – jelent. A román agitáció és kényszersorozás személyes tragédiába fullad, miközben a táborban koporsók sora vár a fagyos földbe temetésre…

Jan. 15. Oly hideg telet nem éltünk még át itt Szibériában, mint a milyen a mostani. Míg azelőtt, ha volt is néha -30°R (-38°C) alatt, az rendszerint csak 1 vagy legfeljebb 2 napig tartott, addig most dec. közepe óta aránylag kevés volt a nap, amikor -30°R (-38°C)-nál melegebb van és emellett napokon keresztük egymásután -30°R-nál nagyobb a hideg. Ma reggel ismét egy abnormális mértéket ért el a hideg, amennyiben -38°R (-48°C)-t mutatott az Egry hőmérője.

Tegnap a barakkunkból a kórházba került egy tiszttársunk és ma megtudtuk, hogy kiütéses tífusza van. Erre föl nagy sürgés-forgás támadt a szomszédok közelében, amennyiben mindegyikük sietett kitisztogatni a helyét. Nemrég a kórházból jött az illető és ennélfogva csaknem bizonyos, hogy már onnan hozta magával e betegséget, amennyiben ott lett megfertőzve. A kórházi állapotok iszonyúak, nincs fehérnemű és enélkül az orvosok sem tudnak segíteni, amennyiben ki nem pusztíthatják a tetűt. Jelenleg is kb. 50 kiütéses tífuszos beteg van és ezek között 4 medikus és egy orvos.

„A tetű és a halál barátok, társak, irtsátok ki a fertőzést terjesztő tetveket!” (Bошь и смерть друзья приятели уничножайте вшей разносящих заразу!) O. Grin szovjet-orosz plakátművész és grafikus színes egészségügyi propagandaplakátja az oroszországi polgárháború idején pusztító kiütéses tífusz-járvány elleni küzdelemre hívta fel a figyelmet. A litográfián egy emberméretű ruhatetű ráz kezet a csontvázként ábrázolt Halállal. Moszkva, 1919.
(Forrás https://my-ear-trumpet.tumblr.com/post/110417390105/apothecaryads-the-typhus-louse-shaking-hands/, https://wellcomecollection.org/works/gx47fn2a )

Ráadásul még karanténba lett ennélfogva helyezve a barakkunk, úgy, hogy a legényeink sem jöhetnek hozzánk, miértis magunknak kell csinálnunk mindent. Legkellemetlenebb a mosogatás, csak attól irtózom. Különben nem sok a teendő, hisz cipőnk pl. már teljesen elszokott a tisztogatástól kenőcs híján. Vannak közülünk egyesek, akik még a mosogatást is ez alkalommal a barakkban levő macskára bízzák, amennyiben azzal nyalatják ki tányérjaikat. Remélhetőleg nem sokáig tart a karantén.

A legjobb most éjjel, mert akkor nem fázom legalább, miután a nagy bundát és a téli köpenyt is magamra terítem még. Nagyon sokat álmodom édes jó fiamról, ritkábban drága feleségemről és csaknem soha jó kis Emmuskámról. Ma éjjel a többi között azt álmodtam, hogy a vörösek és fehérek közötti harcokról beszélgetve valaki azt mondta nekem, hogy „ezek 1919. VI. 20-án végeznek”. Csupa kíváncsiságból fölírtam e dátumot.

Jan. 26. Nem szívesen veszem kezembe e naplót is, mert hisz nem tudok soha semmi jót sem beleírni és a folytonos kesergést szintén megunja az ember. Sokszor csodálkozom, hogy még ennyire is bírja az ember e nyomorúságot. Most is pl. azt olvassuk az újságokban, hogy Németországból is szállítják már Dánián keresztül haza az orosz hadifoglyokat, azonkívül Moszkvában tárgyalások folynak Ukrajnával az iránt, hogy azon keresztül hazaszállítsák az orosz hadifoglyokat, sőt azt is olvastuk, hogy ide Szibériába e hó folyamán több, mint 100.000 hadifogoly érkezett haza. A csehekről is azt halljuk, hogy a közel jövőben Amerikán keresztül hazamennek és már is nagyban készülnek az útra. A lengyel menekülteket pedig szintén összeírják mielőbbi haza szállíttatásuk végett (egy az újságokban megjelent rendelet szerint) és amikor mindezt látjuk magunk körül, ugyanakkor mirólunk egyáltalán nincs semmi szó sehol sem, nem látunk még egy reménysugarat sem, hanem szenvedünk tovább.

A drágaság folyton nő, egy kenyér, ami ideérkezésünkkor 1.60 rubelbe került, most 4.-rubel, és nehány nap múlva, ki tudja, mennyi lesz. Mindenki eladás útján igyekszik pénzt szerezni, órája már kevésnek van. A decemberi fizetést még nem kaptuk meg, sőt a vöröskeresztes havi segély is jár még nekünk – dec. hóra 25 rubel – márpedig e segélynek igazán az volna a célja, hogy mindig a hó elején kapjuk meg. A januári segélyt pedig ki tudja, mikor fogjuk megkapni. De meg is látszik szegénységünk, a mészáros kocsija már csak tüdőkkel, májakkal stb.-vel megrakodva szokott bejönni a táborba. Emellett nincs az a nap, amikor tű nem volna a kezemben, folyton kell varrni, hogy az ember ne legyen rongyos. Ha az időjárás -20° R körül jár, akkor már örülünk, mert akkor már legalább még sem fázunk annyira. A kenyeret már csak szárazon eszem, sőt abból sem merek annyit enni, amennyi jól esnék, noha még van egy kis pénzem, persze kölcsönökből és eladásból, de hát nem tudni, mi vár még ránk.

Jan. 30. A kiütéses tífusz úgy a városban, mint a táborban is veszedelmesen terjed. Az újságok szerint a városban egy orosz ezred minden egyes tagja e betegségben fekszik. Itt is már több barakkban volt ilyen beteg, a 20-as sz. barakkban pl. e napokban egyszere 11 megbetegedés volt. A mi barakkunk ma szabadult fel a karantén alul. Sokat beszélnek a csehek közeli elmeneteléről, sőt némely hír szerint bennünket is elvinnének. Azt mondják, hogy a városban bizonyos fokú izgatottság észlelhető, mintha tartanának a vörösök közeli idejövetelétől.

Febr. 3. Ma végre ismét orosz parancsnokság alá jutottunk. A csehek itt vannak ugyan még, de már nem intézkednek. Egy nehány nap óta kijár ide egy cseh tiszt és összeírja a Cseh- és Morvaországban, valamint Sziléziában honosokat és a felső-magyarországiakat, ideszámítva Abaúj-Tornát, Gömört, Hontot, Pozsonyt stb. Ez összeírásnál megkérdi az illetők politikai nézeteit és vajon szimpatizálnak-e a Csehszlovák köztársasággal. E közben kaptak oly megjegyzéseket, amelyekkel nem nagyon fognak dicsekedni, mint pl. amikor azt mondja az egyik, hogy ő eddig is gyűlölte a cseheket és ezentúl is gyűlölni fogja; vagy hogy azok után, amiket velünk csináltak, hogyan intézhetnek még hozzánk ily kérdéseket. A napos szolgálatban az oroszok máris tettek engedményeket. Nem kell éjjel fennmaradni és jelentkezni.

Febr. 8. Miután még a decemberi fizetést sem kaptuk meg az oroszoktól, ismét adnak természetbeni járandóságot, kenyeret, húst stb.-t. Sőt még cukrot is adnak, már pedig cukrot, amióta itt vagyunk, nem is láttunk, már talán el is szoktam az ízétől. Egy humánus gondolkodású orosz tisztünk van, aki Csehországban volt hadifogságban és ennélfogva jóindulattal kezeli ügyeinket.

Kolcsak admirális csapatszemléje Omszkban, 1919-ben
(Forrás: Universal Images Group via Getty Images – https://foreignpolicy.com/2024/03/03/the-big-lesson-from-the-wests-last-invasion-of-russia/ )

Hazamenetelre vonatkozó hírek ismét kezdenek forgalomba jönni és fölébred ismét a honvágy mindenkiben a tavaszi napsugárral és nő az idegesség. Javaslatomra most megkérdeztük hivatalosan az Omszkban levő dán képviselőnket arra nézve, hogy mi van a mi hazaszállításunkkal, amikor orosz teljes szállítmányok nap nap után jönnek át a vörös fronton. Miért ne mehetnénk akkor mi is. Igazán érthetetlen, hogy most a csehek eltávozásával mi készteti még az oroszokat arra, hogy bennünket itt tartsanak, amikor az ő embereik már csaknem mind visszajöttek már. Ma halt meg a kórházban Sucsu százados, akit igazán Mester román agitátor kergetett a halálba, amennyiben mint román származásút minden áron be akart sorozni a románok közé. Mint magyar érzésű ember és tényleges katona nem akart azonban közéjük állani, hanem inkább megszökött a táborból kb. 10-14 nappal azelőtt és beállt egy pimigyárba munkásnak, majd onnan egy parasztemberhez a városban napszámosnak, ahol aztán megfázott és bejött az itteni kórházba, ahol 3 nap alatt agyhártya-gyulladásban meghalt. Mindenki nagyon sajnálja, mert férfias kötelességének esett áldozatául.

Febr. 10. Tegnap mentek el az utolsó csehek a táborból.

Mester román agitátor az utóbbi időben naponkint be szokott jönni az itt levő románokhoz igyekezvén rábeszélni őket arra, hogy lépjenek be a románokhoz, amit ezek azonban vonakodnak megtenni. Ma is bejött d. e., épp amikor sétálni voltam az udvaron. Két barakk között kapacitálta őket, amire azonban ezek füttyökkel válaszoltak és nem akarták meghallgatni. Szemére vetették, hogy ő kergette a halálba Szucsut és azt mondták neki, hogy este jöjjön el hozzájuk, akkor majd lesz sok önkéntes jelentkező, emellett már arról beszélgettek, hogy ha este bejön, úgy agyonütik. Amint arról kezdett nekik beszélni, hogy ha nem állnak be hozzá, akkor sohasem mennek majd haza, akkor egyesek elkezdték pofozni és fejbeverni úgy, hogy csak szaladva tudott megmenekülni. Én akkor épp ott voltam közöttük a tömegben és ha a verést magam nem is láttam (de tényleg verték), azt mégis láttam, amint szaladt a szánkója után és úgy menekült ki a táborból. Csúfos, de jól megérdemelt futás volt. Jó, hogy még a tömeg is inkább csak kedélyesen fogta föl a dolgot, mert különben könnyen agyonverhették volna. Igy azonban csak kiszaladt, miután föl ugrott a szánkójára. A kapunál az ott álló orosz katona nem tudván, mi történt, még föltartotta a szánt, mire Mester egyenesen le ugrott és úgy szabadult meg. Arra aztán az üldöző tömeg is visszatért és mire az orosz őrség fegyverbe lépett, a tömeg már a barakkjuk előtt volt és ennélfogva semmi folytatása nem lett a dolognak. D. u. ismét megjelent Mester a táborban kb. 10 fegyveres cseh kíséretében, akiket a városból hozott magával. Voltak közöttük olyanok, akik tegnap még itt voltak a táborban. Ezek vallatóra fogták a románokat meg akarván tudni azokat, akik d. e. megverték Mestert. Miután senki sem vallott, becsukták az altiszteket (kb. 20-at), akiket azonban, mihelyt elment Mester a csehekkel, már szabadlábra bocsátották. Állítólag ezeket a börtönben agyonlövetéssel fenyegették és erre 2 társunkat elárulták volna, akiket a csehek a városba kísértek volna. Amikor a csehek Mesterrel együtt bejöttek és a románokat az udvaron fölállították, kint sétáltak az udvaron tisztek is. Egyszerre csak az egyik cseh (az a bizonyos hosszú, aki tegnapig itt volt) intett a tiszteknek, hogy menjenek a barakkokba, akik azonnal igyekeztek is bejönni. Mielőtt azonban bejöhettek volna, vagyis közvetlenül az intés után, máris elővette ez a cseh revolverét és a barakkunkba igyekvő tisztek közé lőtt. A lövés igazán csak a legnagyobb véletlen folytán nem talált, mert a golyó az ajtó előtt levő szélfogóba fúródott (magam is láttam) és ennélfogva a betódulók közül épp 2 egymásután jövő között ment el a golyó. A gazság már abból is látható, hogy az ajtón betóduló tömegbe lőtt, vagyis azok közé, akik engedelmeskedve a fölszólításnak azonnal be felé igyekeztek és még azt sem mondhatja a gazember, hogy nem fogadtak neki szót és ezért lett volna kénytelen fegyvert használni. Én nem voltam kint ez esetben, csak a lövést hallottam egyszerre nem messze tőlem becsapódni. Azt hiszem, Mester pénzért fogadta föl a vele jött 10 csehet és a muszka tehetetlen, noha most már a táborparancsnokság is a kezükben van.

Roób rajza a lövedék becsapódásáról a napló II. kötetének 111. lapján. A skiccen a barakk bejárata felülnézeti alaprajzban: alul a ferdén vonalazott két téglalap jelzi a barakk épületének főfalait, egy vonal a félig tárt ajtónyílást. A falakból előreugró, vékonyabb fekete vonalak egy külső belépőt, azaz a szélfogó folyosót ábrázolják, a kis négyzetek oszlopokat jelölnek, egy vonal a félig tárt ajtónyílást. A rajz szaggatott vonallal jelöli a lövedék útját: áthalad a szélfogó nyitott ajtónyílásán, majd a szélfogó oszlopába fúródik, így a szűk átjárón egymás után szerencsére a belépő foglyok között repült el.
(Magántulajdon)

Febr. 15. Megismétlődnek az őszi nagy szelek. Tegnap pl. oly hózivatar volt, hogy még árnyékszékhez is alig lehetett elmenni. A hó miatt alig 2-3 lépésnyire lehetett látni. A 12. sz. barakkból, ahol színházi próba volt, a 9. sz. barakkba akart menni egy tiszt és a zivatarban nem tudta megtartani az irányt úgy, hogy az orosz őrségre tévedt. Az egyik legénységi barakkból pedig egy beteg legény elment az árnyékszékre. Közben, avagy onnan visszatérőben a szél odavágta az egyik barakkhoz úgy, hogy összeesett és nem tudott visszatérni a barakkba. A mire észrevették és bevitték a barakkba, egy óra múlva meghalt.

„A levegő tele volt miriádnyi, tűhegyes hópihékkel, melyeket a fergeteg meghatározott irány nélkül hempergett tova, s újabb és újabb hótömegeket sodort helyébe. Reggelre a szó teljes értelmében hósír alá temette a burán az összes barakkokat, eltorlaszolta az ajtókat. Ám ki kellett menni sok minden miatt, ha másért nem, eledelért, ha nem akartunk éhen veszni. Ásóval tettük szabaddá az utat. Keserves munka volt. Öt, legfeljebb tíz percnél tovább senki se bírta ki a szabadban annak az ösvénynek kivájását, melyet minduntalan betemetett a vihar újabb hótömegekkel” – írta Laky Imre a hóviharról. A kép John Charles Dollman (1851-1934) angol festő és illusztrátor A Very Gallant Gentleman című, Laurence Oates Antarktisz-kutatót ábrázoló alkotása. ( Az 1913-ban készült kép forrása: hu.pinterest.com.)

Febr. 17. Márc. 9-ig ismét karantén alá helyezték a barakkunkat, mert tegnap megint elvittek egy tiszttársunkat a kórházba kiütéses tífuszban. Emellett sokan fekszenek lázban, melynek nagysága változó, sok esetben a hőmérséklet 40°-on felül van. Jan. hóban 56-an haltak meg a táborban. Csaknem naponkint látni az udvaron vagy beteget a kórházba vinni, vagy halottat onnan kivinni. Sőt volt rá eset, hogy a 20-as barakk mellett, mely szintén kórházul szolgál, kint a havon feküdt egy holt tiszt egy hosszú pokróccal betakarva és csonttá fagyva.

Azt mondják, hogy a közelünkben lakó polgári menekülteknél az egészségesek a betegekkel és a holtakkal együtt fekszenek közös priccsen, mert az eltemetés nagyon drága most. Csak a sír megásása 280 rubel. Amióta az oroszok felügyelete alá kerültünk, a kerítés már csaknem teljesen eltűnt, főleg épp itt a 8 és 9 sz. barakk között. A sok nyomorúság mellett igazán még nagyon sok egyéb veszedelemnek is ki van téve az ember állandóan. Sokszor elgondolom, vajon egyáltalán sikerül-e egészségesen haza kerülni.

Ma d. u. volt Sucsu temetése. A kórház udvarán történt beszentelésnél magam is ott voltam. Itt láttam az udvaron egy csomó koporsót. Azt mondják, hogy 39 halott van itt összehalmozva és vár eltemetésre. A múlt éjjel egy román fölakasztotta magát. Úgy látszik, megelégelte a fogságot. Nem is csoda.