Olasz anyanyelvű lakosság kitelepítése és fogadása 1915-ben Sopron vármegye példáján keresztül

Az első világháború nem csak a fronton harcoló katonák életében jelentett gyökeres változást, hanem az otthon maradottak élete is a feje tetejére állt. Ez a hadműveleti területek közelében élő lakosságon kívül az onnan több száz kilométerre élőket is érintette. 1915 tavaszán különös vonatok érkeztek a Magyar Királyság különböző pontjaira, amelyekről olasz anyanyelvű emberek szálltak le: asszonyok, gyermekek, idősek. Családok jöttek, akiknek el kellett hagyniuk saját otthonukat a várható harcok miatt. A helyi hatóságokra és lakosságra újabb feladat hárult: szállást, élelmet és megfelelő munkakörülményeket kellett biztosítani az érkezőknek. Ebben érintett volt Sopron vármegye is, amelynek példáján keresztül mutatjuk be ezt a folyamatot. Tóth Kármen, a Roberto Visintin-díj 2026. évi díjazottjának írása a pályaműve alapján készült.

Miért kellett elhagyniuk az otthonukat?

Az Olasz Királyság nem lépett be az első világháborúba 1914-ben és semlegességet hirdetett, ezzel elszakadva az eddig fennálló Hármas Szövetségtől. Kívülállása 1915 májusában megszűnt, amikor az antant oldalán hadat üzent a Monarchiának. Az osztrák‒magyar politikai és katonai vezetés, azonban már számított erre a lépésre így már korábban megkezdte az isztriai és az Isonzó menti lakosság egy részének a kitelepítését, részben a megóvásuk, részben az esetleges átállásuk elkerülése érdekében.

A kitelepítésben érintett Osztrák Tengermellék etnikai viszonyai az 1880-as népszámlálás adatai alapján. Kék színnel jelölve az olaszok lakta területek.
(Forrás: Wikipédia. )

A jogi alapok megvoltak a lakosság áthelyezésére: osztrák részről az 1867. évi osztrák alkotmány 20. cikkelye és egy 1869-es törvény tette lehetővé, hogy az osztrák kormány korlátozhatja a polgárok szabadságjogait szükségállapot esetén, magyar viszonylatban ezt a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló 1912. évi LXIII. törvénycikk biztosította. Most csak végre kellett hajtani ezeket.

Az áttelepítések felülről szervezetten indultak. Először az osztrák örökös tartományokba kezdték meg a lakosság elszállítását. Az ott előkészített elhelyezési lehetőségek azonban a túlzsúfoltság mellett is kevésnek bizonyultak. A magyar kormányzat kezdetben tiltakozott az olasz lakosság befogadása ellen, mivel azt osztrák belügynek tartotta, s csak a magyar korona országaiból érkező menekülteket volt hajlandó befogadni. Ez az ellenállás azonban nem tartott sokáig. Az osztrák belügyminisztériumtól érkező 1915. április 12-i datálású titkos utasítás értelmében a menekültek ellátását 12 vármegyében és 4 szabad királyi városban tervezték, s ennek értelmében szükséges volt elkezdeni az erre való felkészülést. Tisza István kormánya az olasz részről kibontakozó politikai és katonai előkészületek hatására beadta a derekát. A vármegyék főispánjai az erőforrások számbavételét a járások és települések vezetőire bízták. Ezekből az összeírásokból azonban kiderült, hogy a magyar települések anyagi lehetőségei megfogyatkoztak a korábbi menekülthullámok alatt.

A korabeli magyar újságok gyakran egyszerűen csak olaszokként hivatkoztak a menekültekre, de azok az emberek, akik a Magyar Királyság területére érkeztek csak anyanyelvükben voltak olaszok. Állampolgárságuk alapják az Osztrák‒Magyar Monarchia polgárai voltak. Így a sajtó megnevezései nem mindig tükrözik pontosan az érkezők jogi státuszát.

Az olasz menekültek szállítása marhavagonokban
(Forrás: K.K. Flüchtlingslager – Gli istriani nei campi di internamento austro ungarici di Gianclaudio de Angelini  .)

Kitelepítés célja főként a veszélyeztett határvidékről származó lakosság biztonságos elhelyezése volt és a Magyar Királyság ebben átmeneti szerepet játszott. A tervek szerint a Magyarországra érkező menekülteket mielőbb tovább akarták szállítani osztrák területekre, Leibnitzbe és a mellette lévő Wagnába. Az érintettek számára mindez mégis azt jelentette, hogy el kellett hagyniuk a szülőföldjüket, a megszokott környezetüket és egy számukra idegen helyen kellett bizonytalan ideig boldogulniuk. A központi utasítások végrehajtása a helyi közösségekre is komoly terhet rótt, hiszen a háború miatt már korábban is sokan szorultak segítségre.

Megérkeznek a menekültek

Az olaszokat az ország különböző vármegyéiben helyezték el, ilyen volt Sopron esete is, ahol az olaszok előtt galíciaiak és bukovinaiak voltak elszállásolva. Sopron vármegye települései mellett az ország más részeire is jelentős számú olasz és szlovén anyanyelvű lakost irányítottak.

Tömeg a Soproni vasútállomáson 1915-ben.
(Forrás: Fortepan ; ajándékozó Göcseji Múzeum / Morandini-Schlemmer hagyaték; képszám: 172375)

Az Alföld és a Dunántúl városaiban, s a kisebb településeken egyaránt meg kellett oldani az érkezők elhelyezését és ellátását. A helyi újságok alapján jól látható, hogy bár a feladat mindenhol hasonló volt, az adott körülmények és az ezekből fakadó fogadtatások azonban településről településre változtak.

Országosan szinte elsőként jöttek olasz menekültek Sopron városába 1915. május 20-án, ekkor azonban még csak 90 fő érkezett és közülük 43 árva gyermek a soproni orsolyita apácákhoz került.

Soproni orsolyita kolostor.
(Forrás: Sopronanno.hu )

Ellátásuk nehezen ment, mivel nem voltak arra felkészülve, hogy ilyen gyorsan megérkeznek a menekültek, mivel csak egy nappal korábban kapták meg az elhelyezési terveket a belügyminisztériumtól. Két nappal később azonban már Kapuvárra is megérkeztek az olaszok az előzetes tervekkel ellentétben azonban kétszerannyian mint amire számítottak. Később kiderült, hogy véletlenül megkapták egy másik járás (Csepreg) menekültjeit is, de átirányítani már nem tudták őket, mivel a kapuváriakhoz megjöttek azok a menekültek, akikre számítottak. Sopron vármegye esetében 7 járásból 6 járásban helyeztek el menekülteket, akiknek települési korabeli összeírása is fenn maradt.

Sopron szabad királyi város 255 fő, Kismarton (ma Eisenstadt, Ausztria) szabad királyi város 45 fő, Sopron vármegye összesen: 2565 fő ellátását kapta feladatként.

Kapuvár vezetésének így gyorsan kellett cselekednie, hogy meg tudják oldani a menekültek ellátását, mivel nem hagyhatták magukra az embereket. Egyik percről a másikra több száz ember élelmezését és elhelyezését kellett megszerveznie a város vezetésének, felkeresték a helyi kocsmákat és vendéglátóhelyeket is, hogy segítsenek az élelmezésben, azonban ők ezt nem tudták vállalni. Végül a helyi korház konyhája vállalkozott a probléma megoldására. Az ellátásukban a helyi uradalom és lakosság is segédkezett.

Képeslap Kapuvárról az 1910-es évekből.
(Forrás: Kapuvar.hu )

Az egyes váratlan esetekből látszik, milyen nehézséggel járt a központi utasítások végrehajtása, hiába értesültek a megyében már korábban a menekültekről, az elhelyezés és az ellátás körülményeivel nehéz volt számolni.

A helyiek számára az érkezők látványa egyszerre jelentett megrázó tapasztalatot és szokatlan találkozást egy másik kultúrával. Több újságban is írtak arról, hogy az elhelyezett olaszok szokásai meglehetősen furcsák és gyakran kiemelték a szegénységüket is, de ez utóbbit a háború számlájára írták. Inkább az érkező menekültek és a helyi lakosság közti életmódbeli különbséget hangsúlyozták.

Ország különböző pontjain megjelent tudósításokban az is megjelenik, hogy nem csak a magyar lakosságot rázta meg a találkozás egy másik kultúrával, hanem ez igaz fordítva az olaszokra is. A Dunántúl című folyóirat egyik beszámolójából az is kiderül, hogy a menekülteknek nem tetszenek a magyar ételek, ennek ellenére több lap is kéri a lakosságot arra, hogy segítsék az ellátásukat.

A zalai sajtóban viszont sokkal jobban együttérző írások jelennek meg az olaszokkal kapcsolatban, pl. a Balatonfelvidék című lapban ezt olvassuk: „Hozta őket a vonat idegen nyelvű emberek, habár testvérek közé.” A kezdeti szolidaritás azonban hamar alább hagyott. A lakosság már kifáradt a korábbi menekültek ellátásában és ezen a folyamatosan emelkedő árak sem segítettek, így a lakosság teherbírása elért határához.

A sajtóban megjelenő híradások már másfél hónap után olyan társadalmi feszültségeket sejtetnek, amelyek jelzik, hogy a magyar lakosság nem állt készen az újabb menekülthullám kezelésére. Igaz ez Sopron vármegyére is.

Az olaszok kezdeti fogadtatása jól tükrözte a háború első évére jellemző ellentmondásos társadalmi szolidaritást. A vármegyékben a helyi elöljárók és a civil lakosság komoly erőfeszítéseket tettek az érkezők meleg étellel és szállással való ellátására. A hetek teltével a menekültek száma azonban folyamatosan növekedett, a szűkös helyi erőforrások és az emelkedő árak felőrölték a lakosság türelmét. A helyi társadalom kifáradása törvényszerűen vezetett a fásultsághoz, s hogy a kezdeti szívélyes fogadtatást felváltotta az elutasítás és a hűvös elhatárolódás.

Kultúrák ütközése – a menekültek elhelyezésével járó nehézségek

Az olasz menekültek elhelyezése a járásokon belüli elosztás után is bizonytalan volt, hiába kaptak a vendéglátók az államtól támogatást, ez nem volt elég arra, hogy az idegen személyeket megfelelő körülmények között el tudják szállásolni. Ezt a megfelelő menekülttáborok hiánya nem magyarázta, hiszen így rögtönözni kellett a helyi hatóságoknak. Volt, hogy iskolaépületekben, raktárakban vagy Sopron esetében a Brand-majorban, egy Sopronhoz tartozó uradalomban helyezték el őket, de olyan is előfordult például Pécsen, hogy egy ideig kénytelenek voltak a szabad ég alatt aludni helyhiány miatt.

Számos olyan tudósítás keletkezett Sopron vármegyében, amelyekben a helyi lakosság arról panaszkodik, hogy az ott elszállásolt olasz menekültek nem tisztálkodnak és nem akarnak dolgozni. Az egészségügyi viszonyok és a járványoktól való félelem szintén komoly gondot jelentett. Ennek megoldására Szegeden a tiszti főorvos utasítására öt napos karanténba helyezték az érkezőket és felmerült egy fertőtlenítő fürdő építésének ötlete is, ez azonban az anyagi erőforrások hiányában nem valósult meg.
Hódmezővásárhelyen orvosi vizsgálat után engedélyezték a tehetősebb menekültek számára a magánházaknál való elhelyezést, a szegényebbek ápolási díjainak megtérítése azonban jogi tisztázatlanságokat okozott, ahogy arról egy helyi újság beszámolt.

Pécsen is a kulturális és nyelvi különbségek okoztak jelentős konfliktust, mivel az olaszok nem akarták elfogadni a magyar ételeket.

A menekültek és a helyi lakosság közti feszültségeket mindennapi élet apróbb eseményeiben is megmutatkoznak. A Sopronvármegye című lap egyik száma egy csornai esetről számol be, ahol arról írnak, hogy egy menekült kenyeret kért egy helyi családtól, és az olasz ember fizetni akart érte, azonban amit ajánlott, az túl soknak számított. A tudósítás elmagyarázza, hogy a nyelvi korlátok miatt ezeket az embereket egyes kereskedők kihasználják, így többet fizetnek az árukért mint a magyarok és az árak emiatt emelkednek folyamatosan.
Az olasz menekültek levelezését egyébként ellenőrzés alatt tartották és átvizsgálták. Hiába nem voltak rendőri vagy katonai felügyelet alatt, ezzel is próbálták megelőzni az esetleges kémkedést, hírszerzést.

A hivatalos álláspont azonban végig ugyanaz maradt: Olaszország háborúba való belépése miatt hiába van jelen valamilyen ellenszenv az olaszokkal szemben, az osztrák‒magyar állampolgárságú olasz menekülteket támogatni kell.

Remény a munkaerő pótlására?

A magyar hatóságok bíztak abban, hogy az érkező menekültek segítenek pótolni a frontszolgálat miatt kiesett munkaerőt a mezőgazdaságban és az ipar különböző területein. Ennek érdekében az olaszok érkezése után minden érintett vármegye és térség felméréseket kezdett végezni annak érdekében, hogy számba vegyék a szükséges munkaerőt.

A helyi vezetőknek ez az álma azonban hamar szertefoszlott, mivel az érkezők nagy része asszony, gyermek és idős ember volt, s nem sok olyan munkaképes ember, férfi maradt, akit a mezőgazdaságban hasznosítani tudtak volna.

Az összeírásokban csak annyi szerepel szinte mindegyik név mellett, hogy mezőgazdasági munkára alkalmatlan, néhány személy alkalmas csak szántásra, esetleg kapálásra vagy szőlőmunkára, de ez a néhány ember településenként nem tudja megoldani a térségben a mezőgazdasági munkaerő hiányát.

Sopron környékén ennek fényében kezdtek megjelenni a sajtóban azok a vélemények miszerint az olaszok „szerfölött lusták”, de ez nem egyedülálló eset volt, Szilágy vármegyében is hasonló vélemények jelentek meg. Az ellenszenv és ellenségeskedés egyre erősebbé vált, ahogy teltek a hetek. Csak kevés olyan tudósítás volt, amely figyelmeztette a lakosságot arra, hogy ezek az emberek képtelenek az elvárt munkára, így a gazdáknak méltányosan kell velük bánniuk.

Az olaszok kevés mezei munkát tudtak ellátni, ami például Sopron vármegyének nagy gondot jelentett, mivel ott is a mezőgazdaság jelentette a termelés túlnyomó részét. A levéltári források alapján ennek ellenére akadtak olyan idegenek, akik a soproni vasárúgyárban, Jacobi-féle szipkagyárban vagy a laktanya építésénél találtak munkát maguknak.

A soproni Károly laktanya, amit 1915-ben kezdtek el építeni és amelynek a munkálataiban olasz menekültek is részt vettek.
(Forrás: Sopronanno.hu )

Az olasz munkaerő felhasználásának kudarca a háborús hátország egyik legélesebb társadalmi feszültségforrásává vált. A magyar mezőgazdaságban az 1915. évi nyári betakarítási munkák idején elengedhetetlen lett volna a munkaerőpótlás, ebben a hatóságok is bíztak, de az olasz menekültek nem tudták átvenni a frontszolgálatra küldött magyar férfiak helyét a munkában.

Hova tovább? – Utazás Leibnitzbe és Wagnába

1915. szeptemberében a Belügyminisztérium elrendelte az olasz menekültek elszállítását a Graz melletti Leibnitzbe és Wagnába. Több település is megkezdte a lakosság elszállítását, így volt ez Sopron esetében is, ahol az első vagonok 1915. szeptember 4-én indultak el Leibnitz felé. Pécs esetében azonban a megnövekedett katonai forgalom miatt az elszállítás egészen október 10-ig váratott magára, emiatt egy komoly adminisztratív vita is kialakult az ellátás költségei miatt.

Szegeden viszont a távozó menekültek hálás ünnepségen búcsúztak Scultéty Sándor főszámvevőtől és köszönő levelet is adtak át neki, amit a Szeged és Vidéke nevű helyi újság is közölt.

A menekültek elszállítása és Leibnitzbe juttatása az osztrák‒magyar vasúti hálózat és a katonai logisztika hatalmas erőfeszítését igényelte. 1915 szeptemberében és októberében a belügyminisztérium által koordinált szerelvények folyamatosan vitték el az olasz és szlovén menekülteket a magyar vármegyékből. Az ország területére addig több mint 25 000 főt hoztak s az elszállításuk csak lassan zajlott. Sopron vármegye példáját tekintve az itt elhelyezett 2500 főből az utolsó olaszok csak október elején tudták elhagyni ideiglenes lakóhelyüket.

A leibnitzi barakktábor korabeli fotólapon.
(Forrás: https://www.wiener-werkstaette-postkarten.com/de/ )

A távozásról szóló tudósítások hangvétele szintén változó volt. Akadtak lapok, amelyek megkönnyebbüléssel fogadták, hogy az olaszok elmennek, és a települések visszatérhetnek a korábbi rendhez. Más beszámolók a helyiek segítségét és az elválás pillanatait emelték ki. Ezek a személyes élmények arra utalnak, hogy a sajtóban megjelenő általánosítások mögött sokszor nagyon eltérő egyéni tapasztalatok húzódtak meg.

Voltak, akik az itt maradást választották, ilyen volt például Sopronban egy család, akik közül az egyik asszony (Morin Jánosné) várandós volt, így az alispán és a városi tanács engedélyével maradhattak a városban. A család többi tagja a soproni vasárúgyárban vállalt munkát, további sorsukról azonban nincs információ a levéltári iratok között

A forrásokról

A rendelkezésre álló forrásanyag sajtó szempontjából igen gazdag és sokszínű országos szinten, azonban ezek hitelesítésére szolgáló levéltári források nem mindenhol érhetők el. Sopron vármegye esetében a helyzet kifejezetten nehéz, mivel a kutatott időszak iratanyaga több okból is rendkívül hiányosan maradt fenn. A dolgozatban felhasznált levéltári források a Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Sopron-Moson Megye Levéltára, Soproni Levéltárából (MNL-GYMSMSL) származnak.

Bibiliográfia

Sajtó:
Soproni Napló 19. évf.; Sopronvármegye 18. évf.; Pápai Közlöny 25. évf.; Pécsi Ujlap 9. évf.; Szeged és Vidéke 14. évf.; Balatonfelvidék 19. évf.; Dunántúl 5. évf.; Vásárhelyi Reggeli Ujság.

Szakirodalom:
Marosvári Attila: Nemkívánatos idegenek. (EKI Műhelykiadványok 3.) Bp. 2025.
Scheer, Tamara: Die Ringstraßenfront Österreich-Ungarn, das Kriegsüberwachungsamt und der Ausnahmzustand während des Ersten Weltkrieges. Wien 2010.